Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-06-01 / 4. szám - Erdélyi költők (Áprily Lajos: Az aranymosó balladája), (Bartalis János: Míg meghallja fájó messzeség), (Berde Mária: Az én apám), (Dsida Jenő: Az erdélyi szüret dicsérete), (Reményik Sándor: Zuhanók vigasztalása)
Éartalis János: Vers Sírokról jött egy sárga méh és szólt a zümmögő zene : a liliomnak kellene. És hárman szóltak : Nem felelsz ? Mondd meg, hová lett annyi kincs ? S én szánva mondtam: Annyi sincs. És sirva mondtam : Semmi sincs. ÁPRILY LAJOS MÍG MEGHALLJA FÁJÓ MESSZESÉG A nap leszáll és én kesergek. Fagyott mezőkre sötétség lehavaz. Nincs láthatár ... de itt állok Komor en-világgal — S mint kicsi barázda a nagy világba eljutok. Erdélyi hegy . . . rög ... Most fölötted szállók. A bús ugart töröm. ... S ha fáradt igában estére megtér az ökröm, mig fa-pajtában jászolhoz kötöm : millió kis testvér-fáklya lobog mellettem. Világítja köröm. Régen nem hittem, hogy majdan az én kezemben is az ekeszarva vessen lángot. S nyögő, küzködő mezők közt, fekete garancson szedjek hírvirágot. Nem hittem, hogy egyszer a föld, a föld legyen tényleges táplálóm. S abból süssem meg kenyerem, mit magam vetettem mostoha napon
