Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-06-01 / 4. szám - Erdélyi költők (Áprily Lajos: Az aranymosó balladája), (Bartalis János: Míg meghallja fájó messzeség), (Berde Mária: Az én apám), (Dsida Jenő: Az erdélyi szüret dicsérete), (Reményik Sándor: Zuhanók vigasztalása)

Áprily Lajos : Vers

S örömhullámokat verve, bétömték a halál két csövét fekete földdel. És rázendítettek egy énekre. S ezt az éneket, mint az Ember uj riadóját, úgy zengették a gyermeki tüzes nyelvek végig a mezőn.

TAMÁSI ÁRON

Erdélyi költők

AZ ARANYMOSÓ BALLADÁJA

Laktam hangos zuzók alatt, aranykincses patak-soron és mindig volt arany-porom.

Mindennap megcsodált a nap, mert látta, dúsan érkezem, szikrázik mind a két kezem.

S egy lányt küldött a szürkület s szólt: Mennyi csillogó arany — hogy megszőkítné szép hajam!

És sírtak künn az őszi fák :

Aranyporozd be bánatunk, úgy pompásabban halhatunk.

S futárt küldött a téli nap : Arany-nábob, ma küldj sokat, köd kússza már a csúcsokat.

Lány elhagyott, lomb elfagyott, a nap nem küldött sugarat. Kincsemből semmi sem maradt.

S tavasszal jött egy csöpp bogár : Arany-király, egy porszemet, megaranyozni testemet.

Arany-halacska penderült s kért : Vizeséses vad helyen elhullattam egy pikkelyem.