Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-06-01 / 4. szám - Tamási Áron: Szentlélek gyermekei
Szentlélek gyermekei A faluban hált a Szentlélek az éjjel. Hajnalban látták fényesen elmenni egy piros hintón. Utána harmat és a harmat után illatos fény szállta meg a földet. És most, a délutáni aranynapon, gyermek-csapat rajzott a piinkösthajnali örömhintónak a nyomán. Zajgó, kedvben és örömben bugyborékoló kicsi tarka had volt. Időre tiz és tizenhárom körüliek valahányan, viseletre pedig három a szoknyás csupán. Csokrokba verődve gurultak ki az utolsó házak közül az északi részen. S itt a kinyílott horizontok közepén elevenen poroztak tova az országúton. Hevesen osztottak valamit s közben titokzatosságot leheltek szavaik hátán és rajongást fénylő szemeikkel. Szinte föld fölé emelte őket a szapora mozgás. — Hóhé, álljatok meg! — kiáltott Orbán kicsi Dénkó. Ugylátszott, ő vezérli a sereget. Virágos, nagy rét hullámzott balra az úttól. Dénkó ebbe az irányba vette az arcot, a többiek pedig köréje sereglettek és csillogó szemekkel várták a születő szavakat. — Itt átalvágunk — mondta a vezér — s tova a nagy domb alatt lesz a jóvilág. — Megindult az egyik leánykával elől s a társai utána ugrottak a kövér fűbe, mint a virághabos tengeri vízbe. Ahogy lábbal és karokkal tovaeveztek, csak fejeket lehetett látni, amelyek fekete gumók módjára hullámzottak a réten. A mesebeli fürjmadarak is igy mehettek királyt választani hajdan, amikor még nem szóródának vala széjjel a földön. Vígon és nagy buzgósággal egy domb alá értek valahára. Akkora domb lehetett, mint egy jókora sütőház. Az aljában dús és ezerszinü a virágos fü, mintha királyleányok álmodták volna oda. De a teteje kopasz, mint egy nyakig sülyedt óriás feje, amit addig veregetett sugárvesszeivel a nap, amig vércseppek gyanánt néhány fecskeszekfű sarjadott ki rajta. Itt megállották, majd intett a vezér, hogy legyen tömörülés. Engedelmesen egybeverődtek s a nap aranyfonallal összekötötte őket, mint egy nagy mezei csokrot. Mind nyugtalanul várták a szót, valami különös játékra kinyílott szemekkel. Tartotta meleg hátán őket a föld és azt hitte, hogy béállanak ezek is az ő többi gyermeke mellé virágnak. Nézték a megrebbenő madarak is és azt hitték, együtt tartanak immár és a következő hajnalon együtt fogják hirdetni, hogy jó, amit Isten cselekszik. Nézte a Nap is őket és azt hitte, uj emberiség kisded csapata érkezett a földre, hogy a halottak felett örökéletet kacagjon.
