Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-06-01 / 4. szám - Tamási Áron: Szentlélek gyermekei

Tamási Áron: Szentlélek gyermekei

És ringatta áldott tenyerén őket az Ur s találgatta szaporán, hogy vájjon mit akarhat annyisok gyermek egybeverődve.

S akkor igy szólott Orbán kicsi Dénkó parancsnoki szóval:

— Állj elé, menyasszon!

Egy leányka előrelépett és pirbaborulva megállt.

— Állj elé, téses, vőlegén! — szólott ismét.

Egy buksifejü szökött a leányka mellé e szóra, jobbkarját annak vállára kanyaritotta s pezderkedve igy ágált teleszájjal:

— Ne busulj, galambom, megélünk hótig!

Az arcok derűre nyíltak és hirtelen vig zajongás támadt közöttök. Még Dénkó is vidulni kezdett, hogy milyen jól bétölti a vezéri tisztet. Kicsi melle domborodott az örömtől, a szemei pislogtak, mint a gyertyák ; majd vigyázzba feszült újra, a szája kinyílt s hát nem tudja, mit szalasszon ki rajta. Akkor dünnyögni kezdett és a kezeivel hadonászni. Aztán ártatlan arccal, mintha most szállott volna le a földre, a kiszólitott párra tekintett s a fűre mutatva igy szólt *

— No, gyüngyölődjetek egy kicsit!

Szólásán nevetve hengeredtek végig, mint a jómeleg sarjun. Dénkó azonban nagy képet öltött magára s megtűrte nyakát, mint nehéz helyzetekben a családapa. Mégis könnyed akart lenni s mintha a kelletinél nagyobb ésszel dúskálna minden lehető világi dologban, komolykodva mondta:

— Vaj játszódjunk, vaj feküdjünk le !

— Bajos játszani, ha botlik a vezér — szólott valamelyik.

— Botlik a te nyelved! — dolgozott a tekintélyén]Dénkó. — Hát nem úgy rendelte volt az Isten, hogy lakodalom előtt esszebuva üsmerkedjék a fijatal pár ? ! Úgy van, vaj nincs úgy ?

— Úgy van hát! — mondták egyszerre többen.

Dénkó úgy gondolta hirtelen, hogy most jól megszoritá, aki dolgába szólott az előbb. Feléje fordult tehát s igy szegezte neki szavait:

— Most tudóskodj, lám!

A másik béhuzta magát.

— Én nem szótam semmit — mondta.

— Hát ki szólt?

— Az a sárga ember, né! — mutatott kicsi ujjával előre s felazon a gyermek. Nézték s hát csakugyan egy ember került valahonnét a dombtetőre. Valami urféle volt, ki a városból jövögetett el egy-egy hétre a faluba. Kerek feje kopac volt és sárgásán fénylett a napon, mintha rostának való disznóbőrbe lett volna pakolva.

— A Gyalló ur — súgta az egyik. — Nálunk is volt eccer, valami könyvet árult.

— Puskája is van! — szólott a másik.

Csakugyan odalátszott, amint Gyalló ur széjjelvetett lábai kö-