Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-06-01 / 4. szám - Szvatkó Pál: Velünk él Geothe?

Szvatkó Pál: Velünk él Goethe?

ső Goethe filológusoknak 1820 körül, amikor az évtizedekkel előbb ott járt Goethe iránt érdeklődtek : „Igen, igen, ismertem. Itt volt, elcsavarta a kis Friderike fejét és mindenki azt hitte, hogy elveszi feleségül, de egy szép napon itthagyta a szegényt, megszökött és azóta senki sem hallotta hírét.“ Ó sancta simplicitas ! Pregnánsabban Goethe egy-egy radikális szakítását alig lehetne kifejezni, mint ezzel a „többé senki sem hallotta hi rét“ felkiáltással.

Egyszer Eckermannak Goethe arról nyilatkozott, hogy a nagy ember élete csupa „megismétlődő pubertás“. Nagy belső küzdelmek minduntalan átalakítják a zsenit, minduntalan uj és uj ember születik belőle s a régi élet elillan, mint a kámfor. S tényleg, Goethe életének legnagyobb csodája az örökös változás, az örök megifjodás. Ahogy végzett Strassburggal, Frankfurttal, úgy végzett életében számtalan lehervadt életetappal. A költészete és a tudománya pedig az volt, hogy ezeket a küzdelmeket, győzelmeket, átalakulásokat figyelte, meditált fölöttük, tanulmányozta és kifejezte. Goethe vetette meg a természet morfológia-tudományának alapját, nem csoda, hisz önmagában is a jelenségek formai változásait élte át és elsősorban saját életének fenoménjai voltak azok, amelyek alaptanát müveiben elkészítette. Ez csak úgy vált lehetségessé, amennyiben mindennel szemben mindvégig objektív maradt s ma tudjuk, hogy Goethe vezérlő kvalitása az objektivitás volt. Ami a kezeügyébe került, helyesen ítélte meg. Csaknem tiz évenkint más és más embert alakított önmagából s mindegyik életformája fölött őszintén ítélkezett és adekváltan kifejezte. Tudta, hogy „tempóra mutantur et nos mutamur in illis“, tudta, hogy a megcsökönyödés a halált jelenti és igyekezett hozzáidomulni a világ fokozatos változásaihoz. Ha az elemzett négy kvalitást maguk elé rögzítjük : A fejlődés felismerését, az alkalmazkodni-tudást, az objektivitást és a megváltozások kifejezésének tehetségét, akkor szinte kisértésbe esünk, hogy feltegyük a kérdést : milyen ítéletet mondana Goethe a mi korunkról? Bizonyára helyeset. Mert beleilleszkedne. Mert megtalálná á szükséges formát a kor megértéséhez. Mert objektív maradna. Mert elvetné régi életét, régi alkotásait s az uj fejlődési fok fenoménjait megrögzitené költészetében és tudományosságában. Ugyanolyan nagyot teremtene a mának megfelelően, mint teremtett a saját kora viszonylatában.

Érezzük, hogy a müvek tárgyi értékén túl van valami örök Goethében, aki változni tudott és alkalmazkodni, mint a boszorkány ? Érezzük, hogy nem müveinek relatív esztétikai értéke a lényeg, hanem életformája, ez az örökös újítás, ez az örökös folyás ? Érezzük, hogy létének módszere a legnagyobb tanulság számunkra ? Érezzük, hogy e módszerrel és az életformának ezzel a tehetségével ma is az első vonalban állna a korban ? Arra nem volnánk kiváncsiak, miként látja Racine, Moliére, vagy Victor Hugó a kort, de tudjuk, felszabaditó ereje volna annak, ha Goethe mondana ítéletet rólunk és vezetné szellemünket. Racine, Moliére, Victor Hugó lezárt emberek, korok inkarnálói, stílusok, mint a gót, a bárok vagy a rokoko. Ök a viz, ami a tengerben van és csillog és csobog és hullámzik, de Goethe az erő, amely a vizet áramlásba hozza.