Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-06-01 / 4. szám - Szvatkó Pál: Velünk él Geothe?

Szvatkö Pál : Velünk él Goethe ?

építsem föl, amilyenre csak tudom.“ Bennünket ma az élmény és a kifejezés harmóniája lep meg nála, a gazdag élmény és a gazdag kifejezés. Kétszeresen értékelni tudjuk ezt a színjátékot, amióta a modern esztétika ki merte mondani, hogy szépséget és katarzist csak ott érezhetünk, ahol az élmény intenzitása harmonikusan párosul a kifejezés intenzitásával, azaz: szép az, ami az élmény tökéletes kifejezése. Nos, Goethe volt az első, aki ezt a modern esztétikai tételt klasszikusan igazolta életének és műveinek szintézisével. Élet és Mü ellenőrizhetően egybefolyik nála (a régibb klasszikusoknál legfeljebb a kor ismeretével ellenőrizhetjük e harmóniát s a közvetlen élet kicsúszik kontroliunk alól), s így ő a kutforrása az uj esztétika egyik alapelvének, — ime ismét valami, ami emeli Goethe világérvényességét.

A lényeg az, hogy Goethénél az élet és az irodalom, a valóság és a költészet viszonya ellenőrizhető. Goethe közel van. Óriási előny. Lehet, hogy a Szinusz nagyobb mint a Nap, de a Nap közelebb van és jobban melegít, nekünk tehát ragyogóbb és fontosabb. Ugyanez a viszony a régi klasszikusok és Goethe között. A többi nagyon messze van, de Goethét közvetlen szomszédságunkban érezzük, mert beleélhetjük magunkat életébe és költészetébe, élményeit a saját élményeinkké változtathatjuk s igy rájöhetünk kifejezéseinek csodálatos rezonanciájára. A weimari életében egyetlen pillanat sincs, amelynek megismerésénél ne jelenne meg szemünk előtt a saját sorsunk, ne éreznők kifejezéseiben saját élményeink, és gondolataink visszhangját. A németek még városaikban is uton-utfélen a nyomára bukkannak, s a csodálatos élet úgy bonyolódik le a szemük előtt, mint valami hihetetlennek látszó Jókai-regény, ahol a gigantikus élményeket gigantikus sikerek, sikertelenségek, újrakezdések és ujraelbukások jelzik.

Lépésről lépésre nem mutathatom be ezt a szimbolikus életet. Elég, ha tudjuk, hogy a lényeg benne a folytonos lezárás és a folytonos újrakezdés. Jósé Ortega y Gasset megállapította, hogy Goethe életében feltűnően sok menekülés fordul elő, ami jelzi a •weimari állandó kicserélődési vágyát s a színeváltozások szeretetét. Példaként kiragadhatjuk 1774-es utolsó tartózkodását Frankfurtban, ahová a leipzigi baleset, a strassburgi menekülés és a wetzlari szakítás után került olyan környezetbe, amelyen erőszakoskodás nélkül felismerhetjük a mai nagyvárosok elkényeztetett burzsoa szalónjainak atmoszféráját. Goethe ekkor a gazdag családi házban a fiatal jampec életét élte, Lili Schönemann parkjában raboskodott, barátaival mulatott, sportolt, gőgösködött s valamennyi pillanata tele volt a „niedere Minne“ vagy a „hohe Minne“ előbb-utóbb elernyesztő játékaival. A filiszterség szakadékjának partjain bolyongott, nősülésre gondolt, — de hirtelen érezni kezdte a veszedelmet, belsejének „démonja“ kitört, mint a vulkánból a tűz és kiszakította életét a mákonyos környezetből, a rendeltetés magával ragadta : elment Stolberggel Svájcba felejteni és duhajkodni, uj életet kezdeni. Úgy végzett a szép frankfurti idővel, mintha a halál ragadta volna el s egy más világban ujraszületett volna. Stirb und werde ! Meghalt a frankfurti v'lág számára, megszületett egy másiknak. Mindig igy volt. Emlékezzünk arra, amit a strassburgi öreg anyóka mesélt az el