Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-06-01 / 4. szám - Szvatkó Pál: Velünk él Geothe?

Szvatkő Pál: Velünk él Goethe ?

ciák ugyanannak az egységes fogalomnak inkább naiv realisztikus (Nietzsche szerint apollói) pólusát képviselik, mig a németek szentimentális és nyugtalan (fausti) pólusát képviselik, s Goethének csodálatos univerzalitása éppen abban rejlik, hogy mindkettőt egyesíteni tudta önmagában s mig fiatalságában inkább a fausti, öregségében inkább az apollói pólust objektiválta, nem időzhetek ennek a tisztán abstrakciós és konstruktív európaisságnak bemutatásánál, annál kevésbé, mert reálisabb vetületeiről ebben a tanulmányban még szó lesz. Bizonyos, hogy a goethei kulturuniverzalitás, a nemzeti határok lebontása, az objektivitás tisztelete („az objektivitás egyenlő a zsenialitással“, mondotta Goethe), az önuralomra való törekvés, az értelem és az érzelem, a kiegyensúlyozottság és a nyugtalanság dualizmusa, a fejlődésbe és a kitisztulásba vetett hit, az individualizmusból az enteleheia erejével kiépített és elfogadott kollektív (társadalmi) életforma, a meditálás, a természet prioritásának hirdetése, a jelenségek lényegének, a dologok morfológiájának kikutatása és felhasználása, valamint számtalan más előfeltétel, ami legelőször Goethénél volt meg, — bizonyos, hogy Goethe szereplése, európaisságunk és európai kultúránk sztatikái tartástörvényeinek legfontosabb traverzái közé tartozik. Egyszóval, ha Európa történelmi szemmel néz Goethere, azoknak a kvalitásoknak és küzdelmeknek inkarnációját látja benne, amelyek a kivirágzott tipikusan európai szellemiség egyetlen emberbe sűrített lényegét jelenthetik.

IV.

Goethe világa azonos a mai európai szellem világával, láttuk: ugyanazok az alappillérek támasztják, ugyanazokkal a módszerekkel dolgozik, ugyanazok a vágyak gyötrik és ugyanazok a kielégülések nyugtatják. Egyik kedvenc kifejezésével élve: ő volt az első európai fonómén.— De André Gide tovább megy amikor megállapítja, hogy nemcsak az európaisság jelenti Goethe érvényét, nemcsak ez a történelmi szerep, hanem valami közvetlenebb és élőbb valóság: ő az első modern klasszikus (és egyelőre az utolsó), akinél Élet és Mü elválaszthatatlanul egymásba forr és kiegészíti egymást. E megállapítással adva van a német kutatók előbb taglalt kétirányú beállításának szintézise; annak, amely csak a müvekben és annak, amely csak az életben látja Goethe jelentőségét. A modern vélemény szerin' Goethénél a kettőt nem szabad elválasztani, annál kevésbé, mert éppen ez az elválaszthatatlanság az uj esztétikának és irodalomnézésnek hordozó alapja, — nélküle nem tudjuk az irók alkotásait lelki köreinkbe kapcsolni és aktuálissá tenni. Goethe csak ezzel a szintézissel válik ható európai jelenséggé.

A régi klasszikusok életét alig ismerjük. Nem tudjuk, ki volt Homérosz, Shakespeare, Racine, de nem fontos, mert müveiket úgy vesszük és úgy értékeljük, mint koruk kifejezőit, mint lezárt valamit, amit kívülről és passzívan nézünk és szeretünk. Goethét bévülről nézzük, a magunk életén át s érezzük benne a nagyszerű totalitást: az ember nem választható el a műtől, a mozdulataiban vannak a verssorai és a verssoraiban a mozdulatai. Goethe az élet és mü elválaszthatatlanságát 1780-ban a piramis hasonlattal fejezte ki: „A vágyam az, hogy létem piramisát olyan magasra