Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-05-01 / 3. szám - Figyelő - Molnár Antal: Bartók
Ügyelő BARTÓK A zseniális művész nem csak az alaktalan formálandó anyaggal folytat harcot, hanem a korral is, amelybe beleszületett. Művészet mindig világnézlet, zseniális művészet mindig új világnézlet, vagy a réginek hatalmas méretű, s igy újszerű öszszefoglalása. Európának az a zeneművészete, mellyel Bartók fiatal korában szembetalálta magát, az utóromantika hajtásai, hanyatló kor gyümölcse, az erjedés, a betegség minden ismertetőjével. A Wagner utáni kor kereső, ideglázas, gerinctelen muzsikája csupán elszórt anyagot termelt egy új egészséges művészet számára. Debussy, Strauss, Reger még együtt adják a szertezüllött régit a megkívánt újjal, s csak új lélekbeállítású művész volt alkalmas arra, hogy az újnak megpendítéseiből a fölszabadítóan új művészetet alakítsa, a tehetség varázsütésével testet adva annak. Uj lélekbeállítás pedig szakítást jelent mindavval, ami a leghanyatló korban a társadalmi és egyéni pszyche lényege volt, mindavval, ami a réginek újraemésztése, megalkuvás, a nagy életproblémák elől való kitérés, féligelgondolás, formátlanság, póz és keserű grimász. Kodály megmutatta, hogyan lehet az utóimpresszionizmus technikai eszközeivel az új etikus világnézlet tisztultságán át gerinces, szinte klaszszikus zeneművészetet produkálni. Kodály mintegy megtanítja utólag a nyegle makogókat, mily hatalmas eszközök feküsznek lábaiknál, csak erejük legyen az egyensúlyozásukhoz és főképp: egy új, hatalmas pantheizmusba való belefoglalásukhoz. Összefoglaló és bizonyos fokig visszatekintő művészet a Kodályé, megérezni még rajta a most elmúló korszak izét, de megfosztva ezt lényegétől: a hanyatlás bélyegétől, és az új nacionalizmus termékeny egészségébe foglalva. Schőnberg teljesen új nyomokon jár, kitapogatja a születő korszak lelki rejtélyeit, de csupán a sötét rétegekben botorkál, összegzést, egységet, lendületet és Napot nem ismer. Ha korunk lelkisége olyan volna, amilyennek azt Schőnberg művészete jelzi, akkor nem ismerhetnénk egyebet, mint sötét jóslásokat és ködbe vesző, alaktalan miszticizmust. Ha olyan volna korunk lelkisége, amilyennek azt Sztravinszki művészete festi, akkor csupán vad tömegérzéseink és fékétvesztett ösztönéletünk kormányoznának. Bartók sokkal kevésbé érezteti <a közelmúlttal való összefüggést, mint Kodály, újszerűségében épp oly könyörtelen, mint Schőnberg vagy Sztravinszki, az utóbbiak profétizmusát, illetve nyers néperejét szintén megszólaltatja, csakhogy sokkal meggyőzőbben, egészen más művésd erővel. Kodály tette is újszerű és forradalmi: ő az egyetlen, kinek a szertebomlott utóimpresszionista anyag fékentartása és értékes kikristályosítása sikerült (Goossensnek, Bloch Ernestnek nincs meg ehhez a kellő izmossága). A szétzüllés megállítása, a világrend helyreállítása oly nagy tett, mi Kodály művészetét fordulópontossá teszi. Bartók más oldalról fogja meg a kérdést: Kodállyal egyértelmű erkölcsi erővel nyúl ő is a formához, csakhogy anyagában sokkal inkább elfordúl a múlttól, temperamentuma inkább hajtja az ismeretlen felé. Bartók művészetét elsősorban az különbözteti meg a haladó kortársakétől, ami Kodályét is: nem keres, hanem tökéletes megoldást ad. Ezen
