Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-05-01 / 3. szám - Gonday Milos: Cinizmus

Gonday Milos :

Cinizmus

a földünknél. És most képzelje el, Princ úr, milyen kicsinyre kellene rajzolnom ezt a pontot, avagy milyen nagyra ezt a kört, ha fel akarnám tüntetni a föld és a Kanopus közti nagyságkülönbség helyes arányát. Nem lehet, Princ úr, én mondom magának, nem lehet, mert a legfinomabb tűvel sem tudnék olyan parányi pontot rajzolni, amilyet kellene és a legnagyobb körzővel rajzolt kör is eltörpülne amellett, amilyet rajzolnom kellene. De még egyebet is mondok: ezt a papirt telidestele rajzolom pontokkal annyira, hogy már nem is fehérnek, hanem szürkének látszik, na és most vegye tudomásul, hogy e pontok mindegyike csillag, nap, nem bolygó, de nap és némelyikük tán ezerszer is nagyobb még a Kanopusnál is és vannak köztük olyanok, melyeknek fénye, háromszázezer kilométert száguldva másodpercenként, csak száz meg száz s tán csak ezer esztendő múlva ér el hozzánk. És most merje mondani, hogy nem csoda a világ, hogy nem csoda az emberi elme, mely mindezt tudja. Nos ? Csodálkozik ? Elhiszem. Látom, ámulatában még a száját is kitátotta.“

S valóban, Princ úr kitátotta a száját. Ásitott, mert már nem bírta tovább és szerencséjére az öreg úr csak akkor pillantott oda, amikor az ásítás félig-meddig már befejeződött s így méltán álmélkodásnak tarthatta.

„Hát bizony hihetetlen mindez s mégis való.“—

Hosszabb csönd következett. Az öreg úr a pipájával babrált, mely kialudt. Azután gyufa sercent, kékes füstfelhő szállt álmosan a mennyezet felé és az öreg úr így folytatta :

„Lássa, Princ úr, hát nem sajnálja, hogy maga mindebből kukkot sem tud? Hát nem szép az: tanulni, tudni? Nézze, Princ úr, öreg vagyok már, szemem gyöngül, kezem reszket, hátam évről évre jobban görnyed, de még ma is tanulok és tanulni fogok utolsó leheletemig. Amióta az eszemet tudom, tanulok, gondolkodom. Először az érdekelt, ami kívülem volt, azután az, ami bennem, azután ez is, az is, minden. Ezer meg ezer kérdéssel viaskodtam szüntelen s ha olyikra néha-néha feleletet találtam, száz újabb toppant elém. Filozófus voltam, Princ úr, tán már a bölcsőmben is és egy napon az ezernyi kérdést egy kérdésbe tömörítettem: az élet rejtelme ? Miért élek? Mi életem célja ? Van-e egyáltalán célja? Megtudom-e még itt s ha nem itt, megtudom-e majd amott ? Túlvilág ? Másélet? És lássa, egyszer — szinte szégyelem bevallani — az a gondolatom támadt, vájjon érdemes-e egyáltalán gondolkodni ? Mi, Princ úr, hát érdemes ? Hát nem csak hangulat az élet, mint a költő mondja, csak képzelet? Képzeletemnek képzelete? Persze maga minderre csak azt mondaná, minek ez a sok fölösleges tépelődés ? Élte volna úgy az életét, ahogyan én éltem a magamét, akkor most megelégedett volna. Mert maga megelégedett, tudom. Igen ám, de ez maga, aki... akinek... Mondja, Princ úr, volt magának valaha is gondolata? Egyetlen egy gondolata? Volt csak egyszer is úgy, hogy