Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-05-01 / 3. szám - Bálint Aladár: Pszichoanalizis és irodalom
Dr. Bálint Aladár: Pszichoanalízis és irodalom A szexualitás ? Nem, a szerelem ! És végül a szabályok ? Nem, nem, nem : csak intuíció van, meglátás, megérzés, sejtés, élmény, kényszer, ananké, ihlet, háborgás, forma, tehetség. A pszichoanalitikus a másik végletet képviselheti. Azt mondhatja : a pszichoanalízis elmélete ma már túllépte a lélektan határait, metafizikává, filozófiává csúcsosodott és a kor legfőbb eszmeáramlatává szélesedett. Megmagyarázza az álmot, a gyermek primitív cselekvését, a költő alkotását, az ősnépek rítusait, az idegbetég szimptómáit, a tömeg szertelenségét. Ez mind egy-egy ága a pszichoanalízisnek, mindegyiknek valóságos könyvtára van. Ha az iró elmehet benyomásokat keresni a bárba, a faluba, a háborúba, a maga szerelmi életébe, miért nem vehetne kölcsön a pszichoanalízistől ? Tud ön jobb gondolat-hitelintézetet, mint Freud összes müveit ? Ha az iró pszichoanalízissel foglalkozik, ez csak az ő elmélyülésére vall és a pszichoanalízis nélkülözhetetlenségére és népszerűségére. Ezt a népszerűséget mi nem keressük, mi bezárkózunk tudományos fellegvárunkba, de ime most látszik: a népszerűséget mégis megtaláltuk ! Az igazság azonban valahol egészen másutt van. Nem a középen (ott soha sincs igazság, legfeljebb megalkuvás), hanem a két szélsőséges vélemény absztrakt vetületében, abban a végtelenben, amelyről a geometria azt mondja, hogy a párhuzamos vonalak találkoznak benne. Ha két valami, ami egyazon valamivel foglalkozik, nem jut azonos eredményre, akkor egyikben vagy másikban, vagy mind a kettőben hiba van. Keresendő tehát a végtelen. Az irodalmat is és a pszichoanalízist is az teszi lehetővé, hogy a lélekben minden lehetséges. Ha ez igy nem volna, ha a természettudomány igazságai érvényesülnének bennük, akkor ugyanannak a problémának a millió változata nem volna egyforma érvényességű. Akkor ez a fizikai törvény érvényesülne bennük: ha elengedek egy követ, akkor ez a kő ilyen és ilyen sebességgel, ennyi és ennyi idő alatt ér a földre. Mig az irodalomban és a lélektanban ez az igazság: elindul a kő, ki tudja, hol áll meg, Ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg. Az irodalom nem az élet igazságát adja, hanem a mü saját belső igazságát. És a pszichoanalízis? Ennek, mint a modern lélektannak egyáltalán, sarkalatos tétele az u. n. ambivalencia elve, ami körülbelül a következőt jelenti: Nincs olyan emberi érzés, aminek egyúttal az ellenkezője is ne lenne igaz, még pedig ugyanabban az emberben, egyazon másik ember felé. A szexuális ösztön két főhordozója, a szadizmus és mazochizmus megállnak egymás mellett, ugyanabban az időben, ugyanabban a lelki aktusban. Szemben a természettudomány örök törvényével, amely szerint két test nem lehet egyazon helyen. A legellentétesebb érzések alakulnak igy át egymásba, de nemcsak időrendi egymásutánban, de szimultán is jelen vannak. Ha a schizophreniás elmebeteg nevet olyankor, amikor fájdalma van, ez csak a legélesebb eset. De amikor a „normális“ ember nevet „zavarában“ egy gyászhír hallásán, amikor a kacagástól a könnyei folynak az embernek, amikor az ember azon veszi észre magát, hogy egészséges barátja fölött halotti beszédet fogalmaz magában, amikor a „szerető“ feleség attól rét-
