Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-03-01 / 1. szám - Szvatkó Pál: Bata-cipős magyar ifjúság

Szvatkó Pál: Bata-cipŐs magyar ifjúság

állapítja, hogy néhány díszpéldánytól ’eltekintve, nem létezik többé, mert a sárig leszegényedett és igy a tanult, de nincstelen emberek helye a kenyérért küzdő proletárság oldalán van, a proletársors valamennyi konzekvenciájával.

Igaz. Marxista szempontból igaz. Mégis van valami, ami a mi különleges helyzetünkben bizonyos középosztályszerü rétegeződést szükségessé tesz. Olyan középosztály kell, amelyet nem a vagyon, hanem a függetlenség, a szellemi nivó és a vezető készség különböztet meg a nép masszájától. Olyan, amely szellemi téren avantgarde tud maradni és a védelmet intézni, mert a tömeg független vezetők nélkül mind gazdaságilag, mind nemzetileg halálraítélt. Alig van intézményünk és törekvésünk, amely a középosztály kikristály dsodását előmozdítaná. Kétszázezer ember az örvény szélén áll: elproletárosodik, asszimilálódik. Holott belőle kellene kifejleszteni azt a szervet, amely leszakított centrális jellegű kisebbségünkben elvégezhetné a nemes szervek funkcióját. A periféria-kisebbségekben megvannak a vezérlő nemes szervek, megvannak a spec-ek, akik még a szovjettársadalom felépítésében is nélkülözhetetlenek, nálunk, a centrális jellegű kisebbségnél az intelligencia nemes szervei az államfordulat után nagyrészt megszűntek létezni, kivándoroltak, vagy leproletárosodtak, elfajultak, elvadultak. Akármilyen időszerűtlen feladatnak látszik tehát: nekünk középosztályt, intelligenciát, vezető réteget, avant-garde-ot, speceket, független irányitó közegeket kell kifejlesztenünk, mert nincs, s ami van, elhasznált, vagy régimódi. Másutt, a fejlődés más fokán, a tulhatalmasodott és elintellektualizálódott középső réteg leépítéséről tanácskoznak, ami bennünket meg ne tévesszen. A helyzet nálunk más, mert a fejlődés itt sokkal hátrább van, s a leszakadáskor vagy a gazdasági letöréskor elvesztettük értékes orgánumainkat. Középosztály nélkül pedig a nemzeti káderek nem tarthatók s az önálló funkcióra képtelen népmasszát ki kell szolgáltatni annak, aki a legtöbbet adja érte. A feladat kettős: egyrészt megmenteni a letört középosztályt, hogy ne asszimilálódjék, másrészt életképessé tenni, mert a mi középosztályunk óriási számánál és sejtmagnélküli, protoplazma-helyzeténél fogva alig más, mint massza, mint tömeg, iskolázottsággal, de kevés önállósággal s az évtizedes zűrzavarban nagyon leesett nívóval.

Másról most nem akarok beszélni, csak az intelligencia nivóemelésének szükségességéről. Egyelőre ez a banális tétel elég. A kisebbségnek valódi intelligenciára van szüksége, mert nem kockáztathatja, hogy a múltban elég rangos szlovenszkói magyarság lecsússzon a parasztnépek nívójára. Oda, ahol a háború előtt sok kisebbség élt, erre a csaknem állati sorra, ahol a nép valóban nem más, mint falusi tömeg, mig a városokban idegen nyelvűek osztozkodnak a vezető szerepekben. Értsük meg jól, nem szégyen az, ha a nép parasztnép. De az asszimiláció első, lassú lépése, mert a vezetőktől megfosztott tömeg nemzeti szempontból védtelen s lassanlassan eltűnik. Vagy azt akarjuk talán, hogy a magyarság parasztnéppé váljon s a kaputos osztályt másnyelvüek jelentsék? (Ma az a helyzet, hogy Szlovenszkón a magyar paraszt egyelőre megma