Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-05-01 / 3. szám - Toperczer László: "A nápolyi testvérek" és a család
loperczer László: „A nápolyi testvérek“ és a család a világegyetemet a Via Concordia második emeletén; a másik világegyetemmel nem akar érintkezésbe kerülni. Nem, ő nem más, csak apa, apa a környező világ nélkül, akit semmi sem köt a sala da pranzon kivül fekvő emberekhez és dolgokhoz, aki azt hiszi, hogy hatalma nem függ semmiféle más erőrendszertől. Ez a regény másik nagy kérdése: joga van-e az embernek úgy élni, mintha rajta és családján kivül nem is volna világ, hogy az emberi közösség és emberi morál törvényeit ennyire semmibe se vegye, hogy szertelen egocentrizmusában megtagadja az egyetlen .életrealitást, a közösségérzést, hogy az egész Teremtést csupán eszköznek tekintse hatalmi pozíciójának megszilárdítására? Erre a kérdésre az apa szörnyű lelki-tusák és megaláztatások után maga adja meg a tagadó választ. A börtönbe zárt, megalázott, büszkeségében végképpen megtört apa sejtelmesen közeledik a számára oly borzalmas igazsághoz: igen, Lauro miattam halt meg. És miközben méltóságos kezeivel maga kénytelen celláját takarítani, azon elmélkedik: igen, a szeretet mégiscsak nagyon szép dolog — gyermekeinek szeretete ő iránta és az ő szeretete gyermekei iránt. Mi okozza vájjon apai lelkének ezt a gyökeres megváltozását? Mi teszi őt képessé arra, hogy gyermekeit ezentúl valóban szeresse ? Az, amitől eddig legjobban félt, atyai hatalmának veresége és saját megaláztatása. íme, az erkölcsi föltámadás gondolata, a világrend magasabb igazságának győzelme! A Pascarella-család ismét boldog, mert az apa megtanulta, hogy nemesebb dolog gyermekeit szeretni, mint rajtuk korlátlan teljhatalommal uralkodni. A mai nevelési rendszer helytelenségének, a családi élet boldogtalanságának legfőbb oka az a babona, hogy a tekintélynevelés az egyedüli eredményes és gyümölcsöző módszer. Ennek a tévhitnek valótlanságára szomorú bizonyíték a hat Pascarella-gyermek élete. A felületes szemlélő talán mégis vél két jó hatást is találni ebben a nevelési rendszerben: a gyermekeknek az életre való edzését (és Lauro öngyilkossága ! ?) vagy azt, hogy a gyermekek, kik egyformán viselői egy szomorú sorsnak, kik egyformán hordozzák az apjuk által életrehivott rend egész terhét, bizonyára igen megtanulják egymást szeretni. Figyelmesebb vizsgálásnál kitűnik azonban, hogy ez a testvéri szeretet sem oly igazi ám. A testvérek azt látják csak kölcsönösen egymásban, aki elnyomott helyzetük miatti abnormis mértékben kifejlődött hiúságuk kielégítője és megvalósítója. (— Azt akarom, hogy híres költő légy — mondja Grazia Placidonak; ez meg viszont: — A te hangod ma talán legszebb egész Olaszországban. —) Nincs hát semmiféle létjogosultság, a tekintélynevelés mindenképpen elvetendő. Az a nevelő, szülő vagy tanító pedig, aki nem akar, vagy nem tud a tekintélyről lemondani, neurotikus érvényesülési vágyáról és így bizonytalanságáról tesz tanúságot. Az ilyen ember nem tudhat nevelni. TOPERCZER LÁSZLÓ
