Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-05-01 / 3. szám - Egri Viktor: Szabadság
Egri Viktor: Szabadság nagyTürességgé válik a világ, ha nincs zsír és tüzelő. Az új gond verejtékesre kínozta és megszaporázta lépteit, mintha futna nyugtalanító gondolatai elől. A gyár szomszédságában sűrű bokrokkal árnyékolt tó szórta szét zengő ezüstjét a forró napba. Fürdőző gyerekek hancurozó lármája ütötte meg Péter fülét. Túlnan, a füves parton egy gyermek állott, két karját ívben emelve, kicsi induló izmaival ugrásra lendülve. A föld és a nap izeivel telítve, ártatlan édességében, mint az öröm húsba szökött virága hajladozott és táncolt a reszkető, telő fényekben Péter előtt. Péter érzékei hirtelen kitágultak és megfeszültek, gyötrelmes asszonyéhsége fölbillent és megindult, hogy egy őrjöngő lélegzetre magára nyalábolja a fiú forró üdvös mezítelenségét. Rohanásában hirtelen megtorpant, a fiú harsányat sikoltva a tóba ugrott és a pázsitos partról, mint megriasztott békák, sivalkodó, mezítelen gyerekhad rohant a vízbe és paskolva, mámoros jókedvvel bukdácsolt a habokban. Péter elgyávult és megrettent érzékkel nézte a játékot. Az elfajzott szerelemhőség, amit a fiú vágyakat ébresztő szépsége fölszitott benne, hamuvá vált, elszürkült és elgyengült testét hidegláz rázta. Erezte, mintha a feje a nyakába süppedne és a nyelve bedagadna a szájában. Ha most egy mozdulattal betaposhatná magát a földbe. De még nem tudta levenni szemét a fiúról... Ha egyedül lelné itt, megszűnne vére őrült háborgása... Hűvösebb lett. A füzesek mögött már lent kúszott a földön a sötétség. A suhancok rongyaikat kapkodták és Péter továbbment, dülőutakon, maga sem tudva merre. Répaföldek között asszonyok matattak, estét érző lassú mozdulatokkal. Olyik felkapta fejét és kíváncsian nézte a magányosan baktató férfit. Az asszonyszemek nézésére valami felengedett Péterben, nyugvás terült szét idegein. Vasúti töltést látott, arrafelé tartott, idejére beér valami állomásra és vonatra ül, gondolta. Felment a töltésre, hogy onnan körülnézhessen. Inkább az idegeivel érezte, mint hallotta, hogy valaki jár a közelben. Lerohant a töltésről és szembekerült a lánynyal. Az megállt, vörös foltok lángoltak fel arcán és kezét maga elé kapta. De nem kiáltott, érezte, hogy ez a végzete. Rövid bírok, néma, hörgő és durva küzdelem következett. De hirtelen elernyedt a lány, érezte, hogy a vérébe fagyva a töltés alatt marad, ha a mámoros, viharerejü szálfaférfinak tovább ellenáll. A forró éjszaka, a nehéz illat, amit a föld lehelt, a nyárnak vágyaktól terhelt szívverése ott lüktetett köröttük és bennük olthatatlan lángolással és Péter alázatos csókokkal élesztette a lányt, hogy viharos, zengő szerelme édes kínnal beteljesedett — Te... Te! — nyögdécselt a lány és a szemeiben könnyek reszkettek. Péter felállt. Ereiben halkan, diadalmas ütemben lövelt az
