Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-05-01 / 3. szám - Egri Viktor: Szabadság

Egri Viktor: Szabadság

hogy nősült. Három évig éltek együtt, nem volt köztük soha semmi baj. Rendes keresete volt, az asszony nem szenvedett hiányt. Takaros, nagy házban éltek, hátul külön műhellyel, öröme telt a munkában, reggelenként egymás karjaiban ébredtek, egy kis fiuk is volt, de elvitte a spanyol. A Verőn sokat sírt akkor és mégis, mégis fölborult a boldogságuk, összetörött az életük. Az a nap sohase fog eltörlődni emlékezetéből. Estefele a városba készült, vissza kellett fordulnia, mert otthonhagyta a pénzét. Akkor történt. A konyha már setét volt, de látta szétrebbenni őket. A segédje, a gazember, kiugrott az ablakon. De Verőn ott maradt, szemérmetlen, felborított szoknyában, hogy mind a vére a fejébe ment. Nem is látta, nem is tudja, hogy történt, egyszer csak a kezében volt a konyhabalta, jó éles jószág, éppen reggel fente ki maga. A keze meglendült és lecsapott vele a parázna asszonyra.

— Ahoz igazsága volt. Azért nem jár fegyház, — tamáskodott a pallér.

— Azért aligha, — szólt Péter komoran. — Sok vére volt az asszonynak, egész vörös lett tőle a konyha, az egész világ, mást se lát az ember, csak azt az isszonyu sok vért... Nem értik azt az esküdt urak, hogy nem az ember teszi ezt, hanem valaki más benne. A düh, ami még tombol, azután is, hogy az asszony egy jaj nélkül fekszik mereven, elnyúlva és halva. Hallgat, amikor ordítani, sikítani kellene, hogy miért ?... Eh, nem értik az esküdt urak. Hogy muszáj azzal a baltával csapkodni addig, mig a szörnyű düh beleful az emberbe ... Megfontolt szándék, igy mondták... Mert a balta éles volt és éppen én élesítettem s nem az inas.

Sötét kedvvel legyintett Péter. Az asszony meglakolt és ő leült hét fegyházesztendőt. Ami megtörtént, azért megbünhődött. Senki ne várjon számadást. Most uj élet jön, élőiről minden, mint egy ujjáteremtett ember élete.

— Sok szerencsét! — mondta a pallér és felhörpintette maradék borát. Péternek jól esett, hogy a pallér cihelődik. Idegen lett már ez a csavarosszemü ember is, hogy igy kibeszélt a leikéről mindent.

Csak egy darabig maradt még a korcsmában. Kint heves, égő nap fogadta. Az út magas vashidra kanyargott fel, alatta sürü sínhálózat futott a közeli állomás felé. Néhány üres lóré és szeneskocsi ásított a bóditó napban, mozdulatlan csöndben nyúlt el a csillogó vassal összekaszabolt táj, csak távol dohogott álmosan egy tolatómozdony. A hídon túl gyárépület barnállott. Péter elment a kihalt épületek mellett. Különös volt ez a pihenőbe dermedt mozdulatlan gyár. A szivét megütötte a csend. Fanyar kedvvel emlékezett, hogy az újak, akik az utolsó esztendőkben szedték magukra a rabdarócot, sokat beszéltek munkanélküliségről és ilyenkor az elvakult, üres szemek mögül az éhség zavaros fényei sütöttek. A vereshaju milyen csúnyán megröhögte. Éhség, kenyértelenség. Valami