Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-05-01 / 3. szám - Egri Viktor: Szabadság
Szabadság Azon az utolsó éjszakán, hajnal felé, Péter fölriadt álmából. Felült kemény priccsén és táguló szemmel nézte az ajtó nyitott kémlelőlyukát. Kint egyhangú kongással távolodtak a porkoláb léptei. Az ijedt kis villanyfénybe még nem szivárgott semmi derengés, Péter mégis tudta, hogy hajnal lett. Messze, túl a rácson, a cella fülledt embermelegén, túl az őrökön és a redves, törhetetlen falakon, az egész álombafult, földbevájt váron valami titkos moraj kélt. Mint egy kifeszitett íjj hajolt előre Péter és mohón itta a morajt. Hosszú, dohogó vonítással jött a zaj és éles füttyökkel, szilaj kattogással elszárnyalt. — A gyors, a zsolnai gyors! — dobolt Péterben egy ujjongó hang s már érezte a nyargaló vasnak és csikorgó rúgóknak rázázát, az ütemes ringást, a csillogó ablaküveg mögött elsuhanó éj zúgását, ahogy egy láthatatlan kéz egy rántásra letépi az égi komor lepedőt és színes bongyorban szétszakad a nap világossága. Valami pattant és verejtékes kínnal felszabadult benne. A távolodó vonat elhalkuló dohogásával a csönd széttenyerelt és befogta szemét és agyát. Még érezte a felajzott vér tüzes járását mélyen önmagában, de az öröm szaggató és keserű lázai megenyhültek. Ez valami új mámor volt, ami tegnap a szabadulásnak váratlan hírére elfogta. Gondolatban százszor átélte ezeket az utolsó órákat, a szürkévé rongyolt darócnak, a mellére varrott számnak ledobását emberöltőknek tűnő hét kínos esztendő után, mégis felborította az öröm izgalma. Péter nézte elgyötört, csontokra fagyott, fonnyadtbőrü testét. A száján mosolygás csurrant szét. Ez diadal volt. Ezek a penészes, ragályt lehelő öles falak lerágták a húst csontjairól és itták a vérét, de nem sápasztották halottá. Még él és elevenen mozdul minden porcikája; elgörcsösödött, villámvert kemény tölgyként áll és koronát fog hajtani. Péter tudta, hogy kint az élet kemény verekedéssel jár. Ezt áhította. Újszülöttként belevetni magát az árba és izmos, kemény karcsapással törni előre, felfelé. Reggelinél a szomszédja átszólt hozzá: — Na Pétör, csiklándja a szádat a szabadulás? — Irigyled? — Afenét! Majd éppen én. Csak a holnapi bablevest gondolom. Hogy azt ki főzi nekőd? Péter utálattal köpött. Semmi közössége nem volt már ezzel a környezettel. Elnyűtt, durva férfitestek, megnyomorodott lelkek,
