Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-05-01 / 3. szám - Egri Viktor: Szabadság

Egri Viktor: Szabadság

számok, rabok. A halottnál is kevesebb ez a vereshaju szomszéd, aki itt a rabkenyér biztos odújából röhög a kint kenyérért verekedőn. Az egész ébredés, a kinti világ, a napba kitárulkozó mező, lengő fűszálak, falevelek, a föld lehe, ami a vérében halk ízással reszket, benne halott muzsika. Hogyan értse, hogy a megnyíló kapu megnyitja az élet forrásait, a fényeket, melyek megfoghatatlan titkos zengéssel szárnyra kelnek és viszik előre, élő mezőn, magtól terhes párázó földeken át és a betevő falat, a holnapi biztos kenyér, a vetett ágy, a test kényelme milyen törpe semmiség...

Reggeli után eljött az őr Péterért. Mikor átvette batyuját és magára kapta civilgunyáját, valami vereségérzés gyötörte, az öröme visszahullott, ahogy a régi ruhadarabok nyomorodottan lógtak rajta, mintha megkeshedt, felére fogyott volna az alakja. Kurtára nyírott fején füléig esett a kalap, inkább a kezébe fogta, tétován és alázatosan.

Bent az irodában, ahová a porkoláb bevezette, kikapta iratait és a rabesztendők munkájáért kijáró pár fillérjét. Aztán a rabok katonás alázatával hallgatta az igazgató hűvös prédikációját rabsága kurtításáról, melyet valójában kint az életben kell még megszolgálnia. Mintha fürdőben ülne, tisztultan teste verejtékes szennyétől és langyos eső permetezné, úgy folyták körül a szavak; az értelmükre föl sem neszeit. És szelíd izgalom sűrűsödött újra ereiben.

Az igazgató rászegezte lankadt szemeit, az elbocsátás hanyag mozdulatával feléje hajolt és a kezében bankót tartott:

— Ez az utravaló. Több sajnos nincsen. De magának mestersége van, nem szorul gyámolitóra,

Péter átvette a szégyenmorzsát, ami minden elbocsátott fegyencnek kijárt, valami kátyúba rekedt társadalmi akció jóvoltából, amely csődbefult, mihelyt munkaalkalmat, életlehetőséget akart szerezni a megbélyegezettnek.

De Péter nem érezte a bélyeget a homlokán, szorongó zsibbadása felengedett, ahogy kinyílott előtte a kapu és az országút pora fölcsapott, úgy tetszett, mintha a szive alatt források fakadnak és a mező, az út árkán túl, láthatatlan karokkal nyúlna felé. Mit bánja ő, hogy látják rajta, merről jő, a múlt mocskát ott hagyta a kapu mögött, s felnevetett, viharosan, oktalanul, mint egy szabadra eresztett teltizmu fiatal mén.

Piroscserepes házak virítottak a mező mögül a delelő fulladt melegében, s túl rajtuk, alig egy kőhajitásnyira, a vasútállomás füstmarta tömbjei húzódtak. Péter ráérős, tempós léptekkel rótta az utat. Vonatja minden órában akadt. Ráér estére is hazatérni. Zengő, viharos kedve megtorpant, ahogy hazagondolt, de csak egy percig tartott ez, a nyár roskadó színeiben elveszett minden keserű gondolat.

Élni és menni és rohanni előre, porkolábok gyilkosán vi