Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-05-01 / 3. szám - Szvatkó Pál: Velünk él Geothe?

Szvatkó Pál : Velünk él Goethe?

letődve a barátom az előadás után. „Még egyszer elmegyek“, erősködött a mérnök. „Ezentúl lírát is olvasok“, kiáltott fel az orvos, amikor Gretchen szövőszék mellett elmondott verséről áradozott.

Kár részletezni. Bizonyos, hogy vannak Goethe-müvek, melyek közvetlenül hatnak s nem szorulnak tudós kommentárokra. Odaadhatok a legprimitívebb irodalombarát kezébe. (Az irodalom ellenségeinek kezébe természetesen nem, mert Courts Mahler valőrje egyenlőre nincs Goethe írásainak.) Mindazonáltal azok, akik úgy vélik, hogy Goethe müveinek esztétikai értéke elavult, nehézkes és unalmas, a weimari költő jelentőségének harmadik koeficiensét emelik ki : életét. Azt mondják, Johann Wolfgang Goethe élete az, ami örökké példaadás marad, amiből katarzisz árad és amely nevel, valahogy úgy, mint Assziszi Szent Ferenc élete, Krisztus élete, Leonardo élete s a többi példaképül magunk elé tűzött élet általában. Goethe a legjobban megközelítette a tökéletes emberi élet formáját. Megmutatta, miként lehet vallási, nacionális s egyéb alátámasztás, vagy előítélet nélkül — filiszterség vagy beteg miszticizmus nélkül — a szenvedély uralmát lebirva, az objektivitást megőrizve, mindent kikóstolva és felülbírálva, szabaddá és optimistává válni. A tizenkilencedik század nagy művészei csaknem kivétel nélkül outsiderek voltak, — gondoljunk Dosztojevszkire, — csak szenvedélyük vagy intellektusuk nőtt az égig, mig testük, lelkűk más viszonylatban korcs maradt, szerencsétlen, nem illeszkedett be a világba s nem élt harmonikus életet. Csak egyvalami fejlődött ki bennük óriássá, de Goethe végig minden vonalon egységes, arányos és kiegyensúlyozott maradt. Ez életének totalitása. Sokat szenvedett és dolgozott, mint a többi zseni, sokat gyűjtött, de sokat szeretett és utazott, őt is szerették, hallotta a szférák zenéjét és a „chorus mysticus“-t, mint Dante, botanizált mint Rousseau, érezte a szenvedély viharait, mint Shakespeare, királyok és gyermekek voltak a barátai, voltak boldog szerelmei és értékes szeretői, családja, háza, gazdagsága, egészsége, egyensúlya; az ilyen élet nem csak szép, hanem gazdag is, tág, mély és nagy. Németországban mindenféleképen kiaknázták ezt a nagyszerű életet és mindenféleképen ideálnak állították, a biográfusok tömegesen akartak egységesen építő képet formálni ebből az életből (gyakran ügyetlen regényt vagy veszedelmes legendát formáltak) — a kispolgárnak megírta őt Bielschowsky, Vitkovsky, Engel, a fajvédőnek Chamberlain, a szociáldemokratának Brandes, a kifinomult európai polgárnak Bode: ezek az életbemutatók valamennyien Goethe leveleinek olvasását ajánlják, Eckermannt, a Wahrheit und Dichtungot s egyáltalán az autobiografikus elemet munkájából. Odaállítják a német polgár elé, egyrészt, hogy gyönyörködjék ebben a nagy és érdekes életben, (a historizmus korában és legújabban nagy kelete van az érdekes életrajzoknak), másrészt, hogy okuljon belőle, reményt merítsen, bátorságot, bizalmat...

(Befejezése a negyedik számban.)

SZVATKÓ PÁL