Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-05-01 / 3. szám - Szvatkó Pál: Velünk él Geothe?
Szvatkó Pál: Velünk él Goethe? tak korukba, ma többnyire elfakultak, igy Goethe legnagyobb kolportázs sikere, a Werther, továbbá ifjúkori drámái (a Got', kivételével), regényei, weimari szalóndarabjai és természetesen tudományos vagy kortörténelmi írásai. A legpezsgőbben lírája él. A római elégiák például Baudelaire-nél frissebbek, merészebbek, xéniái olvasását nem tudjuk abbahagyni, ha egyszer megkezdtük. Ugyanilyen hatásosak aperszüi és aforizmái (most a naiv olvasó stílusában beszélek), levelei és beszélgetései. Mint ahogy versei közül jó néhány a német nép népdalai közé került, úgy vált Goethe mondásainak garmadája az úgynevezett „modern műveltség“ alappillérévé : idézzük őket anélkül, hogy tudnók, hogy tőle erednek, sőt néha azt gondoljuk, önmagunktól jutottunk ezekre az igazságokra, annyira természeteseknek tűnnek. De Faust, különösen első része, egészben véve lekötő és ható olvasmány, Tasso is, az Eckermannal vagy Müller kancellárral folytatott beszélgetésekről nem szólva. A Goethe-matéria frisseségét bizonyítja egyébként müveinek számtalan uj kiadása. A Stephan George rendezésében megjelent verssorozat óriási kiadói sikert jelentett: több példányban fogyott el, mint Stephan George valamennyi verskötete negyven év alatt együttvéve. A svájci napló magyar kiadása néhány év előtt szenzációszámba ment. A Wahrheit und Dichtung uj francia megjelenése már csak azért is siker, mert a franciák Maurois nyomán ugyanúgy szeretik az életrajzokat, mint a németek Emil Ludwig kolportázsbiográfiái óta. (Párisban két füzetes vállalat százezrekben adta el Goethe népszerűén megirt életrajzát). Moszkvában a szovjet-állam Goethe-kiadást Goethe-kiadás után rendez sajtó alá, s a siker jelentékeny. — A napokban végignéztem a színházban Faust első részének előadását, több olyan emberrel, akik előtt „Goethe azóta nagy, amióta nem olvassák“. Az eredmény meglepett.A darab a reveláció erejével hatott a legtöbb nézőre. Tipikusan korszerű megállapításokat és pikantériákat vetítettek belé: „Hiszen ezt betiltaná a cenzúra, ha ma írták volna“— mondották kellemes csodálkozással. A börtönjelenetről megállapították, hogy „jobb, mint Wedekind“, Walentin halálára: „ezt Strindberg sem írhatta volna meg különben“. Amikor Mephisto nagyvilágiasan álpátosz és álborzalmasság nélkül megjelent és néhány udvarias szót mondott, valaki Molnár Ferenc „Ördögét“ emlegette. Auerbach pincéjének chansonjai és songjai után egy hölgy meglepetten ujjongott fel: „nagyszerű, hiszen ez a Dreigroschenoper“. Fokozatosan fölismerték Ibsent, Gerhardt Hauptmannt s a hipermoderneket. A mondások pregnánssága meglepte a közönséget. Boldogok voltak, hogy hátulról visszafelé ráismerlek modern literaturájuk kutforrására, az utódokból az elődre s amikor Mephisto Faust köpenyében gúnyos tanácsokat adott a fiatal diáknak, a mellettem ülő hölgy forró izgalommal súgta a fülembe : „Bemard Shaw, Bernard Shaw. “ Erről az előadásról nyugodtan mentem el. Láttam, hogy Goethe friss és aktuális. A száz-százötven éves mondások mint éles tőrök fúródtak a közönség leikébe, a katarzis nagy volt, s a Gretchen-tragédiában mindenki egy kicsit a saját életére, saját fausti türelmetlenségére, vagy gretcheni odaadására ismert. „ Egyetlen felesleges szó sincs benne“, mondotta megil-
