Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-05-01 / 3. szám - Szvatkó Pál: Velünk él Geothe?

Szvatkó Pál: Velünk él Goethe i tője“ állapítja meg összegezésképen André Suarés is. A weimari költő elvégezte a németség számára azt, amit száz évvel később a magyarság számára kevesebb sikerrel megkísérelt a Nyugat és a nyugatos irók csoportja.

Természetesén az aktuális érvény szempontjából ennyi édes-kevés. A második jelentőség, amit a németek Goethének juttatnak, az esztétikai és a filozófiai rang. Dilthey, Símmel, Gundolf, Kindermann, Cysartz, Curtius részletesen foglalkoznak a problémával és egész sereg követőjük akadt. Megvallom, amikor 1923-ban Goethét Budapesten ízlelni kezdtük, mi is ennek az érvényességnek hívei voltunk. Felcsaptunk Goethe müveinek magyarázói közé. Kianalizáltuk belőle az örököt, az „időtlen“ nagyságot, mint Gundolf, filozófiai elvek szerint csoportosítottuk, mint Símmel, aki „a nagy emberiesség önmagából, a saját belső értékeiből való igazolására“ törekedett, s a költő müveiből egy uj és alapvető esztétikát szubtraháltunk, amihez minden mást arányítottunk. — Ez a fenomenológiai magyarázási mód ma kissé megkopott és érvényét vesztette. Erőszakoknak látszik például, amit az egyébként kiváló és a Sorbonnerá meghívott Herbert Cysartz prágai egyetemi tanár és híres Goethe-grammatikus Goethe kollégiumain végez, ahol a rengeteg abstrakció között csaknem mindig elvész a nélkülözhetetlen naivság és frisseség. Ez a magyarázási mód tipikusan germán jelenség s beletartozott a háború utáni idők nagy filozófiai áramlásába, a „mélységek“ keresésébe, a sokszor zavaros kimagyarázkodási szenvedélybe. Bárhogy vesszük, Gundolf, — hajdani istenünk, — ma elavult, nehézkes és főleg erőszakolt. Túloz. Csodát épit ki Goethéből. Skolasztikus rendszert alapit rá. Vezérmotivumaiban sok igazság rejlik, s nagy érdeme van Goethe modern arculatának kialakításában s igaz, hogy egyedül Goethe müveit szabad alapvetőnek tekintenünk, ha a weimariról beszélünk, igaz, hogy sok „időtlen“, örök érvényű és a világszellemet előre lökő érték van benne, .de igaz az is, hogy elferdült és veszedelmes nézet, ha Goethe esztétikai gutirozását filozófiai, hisztorikus és gyakran metafizikai transzfigurációkon át ajánljuk az olvasónak, rengeteg tanulmányt előfeltételezve, elmélyedést, korismeretet, agyonintellektualizált horizontot. Ez a „szellemtörténeti“ és „szellemtudományi“ módszer bármennyire helyes, ahogy Diltheyből és Rickertből kiindul, holtpontra fut az agyonmagyarázőknál és kompromittálja Goethe frisseségét. Elvégre oeuvre-je nem talmud, amiben a ki- és bemagyarázás a fő és a Goethe-grammatikusok nem állnak oly magasan Goethe fölött, hogy hirdethetnék a saját véleményük prioritását. A fáktól gyakran nem látni az erdőt Gundolfnál és a többieknél s a mesterséges konstrukciókban elvész a természetesség bája.

Tényleg rekonstruálni kell Goethét? Nem nyújt többé közvetlen élvezetet ? Erről a problémáról akár külön tanulmányt írhatnánk. Mindenesetre valóság, hogy sok első olvasásra elavultnak és unalmasnak látszó mü mellett számtalan olyan van, ami a legtágabb értelemben vett olvasóra közvetlenül hatni tud. Azok a művek, amelyek Goethe korában megrészegítették az embereket, éppen azért, mert száz százalékosan beletartoz