Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-05-01 / 3. szám - Szvatkó Pál: Velünk él Geothe?

Szvatkó Pál: Velünk él Goethei

juttatni a ma különösen aktuális Goethe-müveket, Federic Sorét Goethével folytatott beszélgetéseinek uj kiadását, Stephan George modern gyűjteményét Goethe lírájából, Eckermannt, a Frau von Steinhez irt leveleket, a modern elképzelésű Faust és Tasso előadásokat, a marxista Goethe-kritikát (először történik kísérlet összefoglalására) Marxtól kiindulva Mehringen át Paul Reimannig és Lukács Györgyig, végül néhány exakt modern szakmunkát: Erich Franz, Heinz Kindermann, Walter Linden, (Goethe und die deutsche Gegenwart) és Hugó Biebers (Goethe im XX. Jahrhundert) müveit. Ezen az alapon megkísérelhetjük a kor Goethével szemben elfoglalt álláspontjainak szintézisét, ha nem is a teljeset és a kimerítőt, legalább a lényegeset és az azonnal szembeötlőt.

A leggyorsabban a németek — hogy úgy mondjam — házi Goethéjével végezhetünk. Ez a Goethe az utóbbi évtizedekben alakult ki s az adatokat alakjának megfestéséhez a nagy német Goethe-kommentárokból meríthetjük. A németek általában háromféle jelentőséget osztanak ki a költőnek : a történelmit, az esztétikait és azt, amit „az élet jelentőségének“ nevezhetünk. Az első Goethe német szellemtörténelmi szerepére vonatkozik s ebben a legtöbb Goethe-kutató úgy, ahogy megegyezik. Curtius legújabb tanulmányában összefoglalja Goethe jelentőségét ezen a téren s megállapítja, hogy Goethével, lépett be Németország a klasszikus európai irodalmak és egyáltalán a nyugateurópai klasszicitás birodalmába. Addig (a középkor óta) a német szellem outsider volt s legfeljebb üstökösei jelentek meg néha-néha az európai égen. Joseph Nadler ma általában elfogadott német irodalomtörténeti rendszere két részre osztja a német irodalmat: a régi germán törzsek (Altstamme) és a fiatal, a szlávokkal vegyült porosz fajta (Neustámme) irodalmára. Az elválasztó vonal a geográfiailag külön elhelyezkedő kulturmentalitás között körülbelül az Elba folyása. A délnyugati (barna) németek beletartoznak Okcidens kultúrájába, érzékük van a klasszicitás iránt, nyugodtak, kiegyensúlyozottak, realisták, latinok; az északkeleti (szőke) németek turbulensek, szertelenek, nagyravágyók, nyugtalanok, idealisták, barbárok. A két rész harca jellemzi a németség szellem történetét, néha politikai történetét is, s Hindenburg és Hitler harcára kell gondolni, mint a délnyugati igenlő és az északkeleti protestáló németség ellentétének tipikusan mai kifejezésére. Henri Massis kitünően elemezte a németség tragikus harcát nyugatért vagy keletért („Défense de 1’ Occident“ cimü müvében) s megállapította, hogy Nyugateurópa léte vagy nemléte függ attól, ki győz a német szellemi harcban, a nyugati, vagy a keleti irányzat. — Nos, Goethével egyszer már nyugat győzött, eddig először és utoljára a történelemben. A barna és csaknem méditerán germánok, „akik nem olyan rózsaszínűek, mint a füstölt sonka egy szent és nemes szelete“ jegyzi meg az északnémetekről gúnyosan Suarés, bekényszeritették vele a germánságot a nyugateurópai formába. A nagy szellem legalizálta a németség európaiasságát, sőt nyomban az első vonalba emelte és száz évig ott tartotta. Goethe a nyugatias Németország vezérszimbóluma. — ez az, amit a németek Goethe szellemtörténelmi jelentőségének neveznek. „Goethe a germán világ és nyugat nagy kibéki-