Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-05-01 / 3. szám - Szvatkó Pál: Velünk él Geothe?

Szvatkó Pál: Velünk él Goethe ?

Nem csoda, ha huszonöt évi elkeseredett rágcsálás után a német spiszerség szívesebben lelkesedett a másik weimari költőért, Friedrich Schillerért, akinek pátosza pompásan beillett Vilmos császár korába, mert érthetőbb, „magasztosabb“ volt és „világosabban megmagyarázható“. Schiller szerette a szabadságot — papiroson, de élete professzori, vagy lelkipásztori élet volt. Könyveiben bátor és merész, mint Old Shatterhand, de magánéletében gyáva és konvenciókkal telt. A szabadság hérosza Goethéhez irt leveleiben egyszer sem merészeli Christiane Wulpiust üdvözölni, mert a költőt és asszonyát nem fűzte egymáshoz legitim kapocs. Schiller költészete a szabadság tirádája, de élete filiszteri, Goethe költészetét bölcs és objektív mérték szabályozza, de élete szabad, s ha meghódol, a meghódolásra nem konvenció, hanem belső belátás kényszeríti, mely nem áll ellentétben gondolkozásával. A filiszterek korában természetesen Schiller győzött. Az emberek megrészegedtek az „idealista“ költő szép szavaitól, mert e dübörgő hangok kellemesen emlékeztettek a wagneri zene „germánságára“ s ámbár sem Schillerből, sem Goethéből nem értettek sokat, Teli Vilmos költőjének csillogása jobban megfelelt barokk gondolkozásuknak, mint Goethe „hidegsége“.

Viszont Goethét sem merték elejteni. 1899 ideje a „pándánok“ kora volt a lakásberendezésekben, a városrendészetben és a szellemben egyaránt. Két egyforma gyertyatartó, két pándánszobor, két egymást kiegészítő kép, például „Háború“ és „Béke“, vagy „Múlt“ és „Jelen“, vagy a „Rossz“ és a „Jó“, — a kor véleménye szerint a tézis és az antitézis ez az egymásmellé állítása emelte az ízlést és díszítette a polgári lakást. A kispolgári családiasság („férj“ és „feleség“) dualisztikus ízlésű korának pompásan megfelelt a „Schiller“ és „Goethe“ pándán. Az egyik darab egyedül értéktelen volt, mint az üzletben az összetartozó pándánkorsók, vagy pándán-figurák egyike. A gyerekes „kiegészítés“ sekélyes geométriai korának pedantériájában Goethét senki sem választhatta el Schillertől : a weimariak összetartoztak, mint az ikrek. — Ebből látni, hogy „a hiúság harsonahangjain“ túl a németségnek ekkortájt nem igen volt viszonya Goethéhez.

A sekélyes „Béke“ csakhamar megkapta pándánját, a „Háborút“ s bekövetkezett az értékek átértékelésének folyamata. Huszonöt év múlva, 1924-ben, Goethe újra másként állt az ámuló emberiség előtt. A költőnek legutolsó színeváltozását már én is átéltem, Budapesten, az egyetemen. Emlékszem, micsoda nagy idő volt az, amikor mi filozopterek felfedeztük őt, micsoda nagy idő, amikor a bölcsészeti fakultás folyosóin a weimari költő harcba keveredett Ady Endrével és hosszú elkeseredett küzdelem után legyőzte szellemünk akkori tiranusát. Sokan voltunk, akikben addig folyton Ady-citátumok zsongtak, akárhol jártunk, akármit tettünk, mindenre megfelelő szavak jutottak eszünkbe a magyar költő müveiből, mintha az ő szomorú szemével néztük volna az életet. Nemsokára azonban bebuktunk a germán és a román filológiába, ott éltünk és lélegeztünk, s bár elsősorban a gall szellem ragyogása vakított, hiszen nóvum volt a világháborús időkben mesterségesen táplált lebecsülés után, a valódi vezér, az, akinek