Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-05-01 / 3. szám - Szvatkó Pál: Velünk él Geothe?

Szvatkó Pál: Velünk él Goethe ?

dinamikai pólus közötti harc nem csitult el. 1824-ben a mérleg nyele Goethe felé hajlott, 1849-ben, a iorradalmak idejében a másik oldal felé. A forradalmárok soha sem felejtették el, hogy Goethe bagatelizálta 1830-at, az epigónok forradalmát. Az Eckermannal folytatott beszélgetések megjelenésekor radikális körökben közbotrányt keltett az a jelenet, amelyben Goethe tudomást szerez az 1830-as párisi eseményekről. Eckermann lélegzetvisszafojtva rohant a hir hallatára mesteréhez, aki izgatottan a következő szavakkal fogadta: „Végre! Párisban jó utón vannak.“ Eckermann: „Igen, a forradalom.“ Goethe: „A forradalom ? Eh, mit! Nem arról beszélek. A párisi tudományos akadémián végre nyíltan kitört az ellentét Cuviér és Geoffroy de Saint-Hilaire között, ami a tudomány szempontjából nagyon nagy dolog. Ez érdekel.“ — Ma tudjuk, hogy igaza volt, s 1830 jelentősége nem mérhető a kőzetek tana tisztázásának jelentőségéhez. De akkor Börne bosszút esküdött, s a kis frankfurti zsidófiu tüzzel-vassal pusztította a frankfurti patrícius fiú hírét, dicsőségét. Menzel,

Greviranus

és Heine politikai okokból utálták. 1849 körül úgy látszott, hogy Börne iskolája győz. Sem a forradalomnak, sem a reakciónak nem volt viszonya a weimari bölcshöz s tudjuk, hogy Petőfi Sándor egyenesen lekicsinylőleg nyilatkozott Goethéről, „akinek gyémánt volt a feje, de szive békasó... eh, még az sem, hisz a békasó szikrát hány: Goethe sjive agyag volt, nedves puha agyag, amikor ostoba Wertherjét irta, azontúl pedig száraz, kemény agyag. Undorodom tőle, mint a tejfeles tormától.“ A világ egyik legnagyobb lirai költője mondotta ezt a világ legnagyobb lírai költőjéről, akivel többek között abban is megegyezett, hogy huszonöt éves korában elérte tehetségének kivirágzását és nem fékezte fiatalos szenvedélyeit.

Újabb huszonöt év telt el. A kedélyek lecsillapodtak. A forradalmi lendület megsavanyodott. A szertelen világ helyébe pozitivista világ jött, nyárspolgári és bárgyuan tekintélytisztelő. Hermann

Grimm

felfedezte Goethét a nyárspolgárok számára. 1874 sekélyes mentalitásának stílusában marad az a bogarászás, amivel a keletkező modern filológia ebben az időben rávetette magát Goethere, elfoglalta, lekötözte, átmázolta s beállította a kor békaperspektívájába. Gottfried

Keller szörnyüködve

emlékezett meg a növekvő „Goethe-Muckertum“-ról. A tisztelet újraéledt, de szomorú tisztelet volt! Két elemből táplálkozott: a kicsinyességből és a hiúságból. „A német hiúság harsonahangjainak“ nevezte gúnyosan Nietzsche azokat a tirádákat, amelyekkel a friss győztesek nemzeti gőgje ebben az időben körülüvöltötte a „legnagyobb német zsenit“. A filológiai benyálazás ennél is utálatosabb volt: ekkor vette kezdetét az a léleknélküli elemzés, amivel az életet és a müveket a stupid kor élvezhetővé akarta tenni, hogy lenyelhesse. Feltranzsirozták, kizsigerelték, bepácolták, naftalinba tették,— amit akarsz — csak éppen nem értették és nem érezték. Örökké emlékezetes marad a hírneves Düntzer professzor esete, aki erkölcsi felbuzdulásában óráról-órára, napról-napra, évről-évre kiszámította, hogy Goethe és Stein asszony

az első weimari tiz év alatt nem közeledhettek testileg egymáshoz, mert nem volt idejük rá, — a nagy szerelem tehát „tiszta“ maradt és megfelelt a filiszterség erkölcsi ideáljainak !