Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-05-01 / 3. szám - Szvatkó Pál: Velünk él Geothe?

Velünk él Goethe?

(A Goethe-ünep ségek margójára.)

A hiú Voltaire dühbe jött, amikor valaki, egy ignoráns, Dantét magasztalta előtte.

— Dante azóta nagy költő — sziszegte — amióta nem olvassák.

A sors iróniája, hogy Voltaire is nagy iró maradt, amióta nem olvassák s igy annál inkább feltételezhetjük, hogy mondásában van igazság. Most Goethét ünnepeljük. A lelkesedés nagy, a veleérzés is, a divat, az emlékezés, — de ne jelentsen ünneprontást, ha a szakrális pillanatban megkérdezzük: van-e viszony Johann Wolfgang Goethe nagysága és aktualitása között ?

Goethe sokszor meghalt és sokszor föltámadt. Életében is, azután is. A huszonötéves költő világhíres volt olyan időben, amikor az emberiség csak hét világhirességet ismert az ókorban és hetet az újkorban. Irodalomtörténelmi közhely, hogy 1780 körül Kínában Werther-jeleneteket festettek a porcellánra és az amerikai Wild Westen indián telepeket Werther-farmoknak neveztek el. Huszonöt évvel később megcsappant ez az első nagy lelkesedés (pedig több volt szenzációnál és divatnál: korformáló, ébresztő, felszabadító) s az ötven éves weimari exellenciás ur rideg miniszternek számított, reakciósnak, akinek Metternich rendjeleket küldött, túlhaladott álláspontnak, akadémikusnak. A fiatal romantikusok kinevették. A francia forradalom hívei lebecsülték. Az empire incroyable-jei nem vettek róla tudomást. Ebben a korban jelentette a legkevesebbet, mert nem szólt bele a világ folyásába s hírneve alig pislákolt, emlék volt. Újabb huszonöt év múlva, 1824 körül neve másfajta érvényességet kapott: harcot jelentett két irányzat között. A nyugodt és kiegyensúlyozott emberek — nevezzük őket klasszikus lényeknek — a zászlójukra írták, mig a turbulensek és a szertelenek — a „fiatal Németország“ előharcosai és a romantikusok — mindenáron le akarták vakarni nevét a világszellem lobogójáról. Helyesen, vagy helytelenül, ne kutassuk, de ebben az időben Goethe a szellem statikai pólusát jelentette a dinamikai pólussal szemben. A személye körül tomboló harc természetesen ismét a világszenzáció rangjára emelte a weimari bölcset: háza az európai szellem Mekkája lett, három csillagos nevezetesség az akkori Baedeckerekben s még az antipódusok is eljöttek hozzá. (Heine, aki nem türtőztette gúnyos temperamentumát és odavágta az Olymposzinak, amikor a Faust problémájába belefáradt aggastyán udvarias fölénnyel megkérdezte tőle, hogy min dolgozik: „a Faustot irom, két strófás lírai vers lesz ez a csekélység.“) De Goethe Faustjának megjelenése ugyanolyan siker volt, mint Werther, s a szerző 1825 után az irodalom első great old man-jének számított s dicsősége túlszárnyalt országhatárt, nyelvterületet.

Az Olymposzi meghalt, de újabb huszonöt év alatt a statikai és a