Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-03-01 / 1. szám - Szvatkó Pál: Bata-cipős magyar ifjúság

Szvatkó Pál: Bata-cipős magyar ifjúság

mindent érthetővé tesz. Amig a sajátos magyar életmód szépsége és hatalma minden mást túlragyogott, természetszerűleg háttérbe szorult, de most okos és józan életmódjával elfoglalja a kiürített pozíciókat. Meg tud élni. Azok a magyarok, akikben nincs indogermán kötöttség, a megváltozott helyzetben elvesztették fejüket, letörtek, illúziókba burkolóztak, nem kívánták tudomásul venni a valóságot, az indogermán magyarság szívós józansággal megkísérli a pozíciók tartását. Valamikor a múltban felesküdött a magyarságra, nem tagadhatja meg azt, amit önként vállalt és friss vérével a legnagyobb nehézségek között meg fogja menteni és konzerválni.

De hogy megmenthesse, okossá és értékessé kell tenni az itteni magyar formát.

Az indogermán magyarság, a Nyugateurópa tőszomszédságában élő nemzetrész, a tudat alatt érzi, hogy a régi magyar életnézést sok tekintetben át kell értékelni. Ez a tudat alatti belátás, a „másságérzet“ a szlovenszkói magyarság sorozatos generációs elméleteiben nyilvánult meg. Ténybelileg gyakran hibás és elvetendő a humoros generációs manifesztációk garmadája, pszihológiailag rendkívül érthető, sőt tipikus a mi körülményeink között, ahol létezni akaró ifjúság uj életért birkózik. 1925 óta, amikor a szlovenszkói magyar szellem átjutott a letargikus, vagy az elmúlt idők utórezgéseit jelentő korszakon és tudatosodni kezdett, számtalan „uj generáció“ föltünésével találkozunk. Egyben egyek voltak valamennyien : belátták, hogy valami uj kell. Ez az állandó keresés, a generációs kihangsulyozás, koronatanúja a másság-érzet jelenlétének és a megváltozott mentalitásnak. Aki valamirevaló intelligens magyar fiatalember minálunk, feltétlenül átesett valamelyik generációs elméleten. Hamarosan kiheverte, de közben önkéntelenül megváltozott, mint az, aki piszkosan a vízbe ugrik és tiz perc múlva prüszkölve, dideregve kijön belőle, — de tisztán és felfrissültén.

Ha már itt tartunk, röviden jellemezni kell azt a három szellemtörténelmi korszakot, amelyen a szlovenszkói magyar gondolkozás 1918 óta átesett. Az államfordulattól 1924-ig terjedő első korszak szellemiségét irodalmi transzponálásban a „dilettánsok és emigránsok“ közelharca jellemezte. Hatványozott és összekuszált mértékben ugyanaz, ami a háboruelőtti Budapestet. Természetesnek kell tekinteni, hogy ezt az első periódust az elmúlt életséma utórezgései töltötték ki; senki nem akart lemondani a megszokottról, s ölelte, csókolta az otthonos mentalitásokat. Budapesten a háború alatt diadalmaskodott az uj, főleg az irodalomban, a politikában csak a háború után, s a szellemi élet dilettánsai, a duzzogór égiek a vidék hátterébe szorultak. Szlovenszkó magyar szempontból vidék volt, nos, amint a háttérbeszoritottak megszabadultak Budapest vezetésétől, újra diadalmasan előretörtek. Viszont az „uj“ budapesti győzelme csakhamar politikai katasztrófához vezetett, s az avant-garde

vezetői, az emigránsok Szlovenszkóra menekültek, ahol természetszerűleg összecsaptak az arriére-garde vezetőivel. Eredmény: gyilkos csatazaj, káosz és káosz.