Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-04-01 / 2. szám - Kritika - Zapf László: A néma őrült arca

Kritika

tel rajzolt (A debreceni költő, A fantaszta), hogy nem tudunk hinni neki. De ez a gondolat, mely a múltat tartalmas, erősítő jelenné idézi, mindenütt felvillan. Amikor az ősz Kazinczynak (A forradalmár) egy lelkes ifjú azt mondja, hogy mért elégedetlen, hisz megújította a nyelvet és Kazinczy lemondóan int : „Azt megújítottuk, fiam, azt!“ akkor Jarnó közel jár a megoldáshoz. Es akkor is, amikor Arany, a rög újenergiájú parasztja, Eteléhez, a múltba menekül, mert az urak nem engedik a jobbágyutódot az akadémia titkárának bársonyszékébe és érezzük a kis rajzon keresztül, hogyan őrlődik parasztenergiája a polgári hanyatlás támaszává. — A konzekvenciákat le kell vonni. Es jó volna, ha mások is és ha azirodalomtörténetirók is levonnák, hogy jobban lássunk, többet lássunk a múltban a jelen javára.

Duka Zólyomi Norbert dr.

A NÉMA ŐRÜLT ARCA

Komlós Aladár versei. 1931. Budapest.

A szerző kiadása.

Komlós Aladár, a nagy élményt jelentő „Új magyar líra“ szerzője, a kritikus, az irodalomtörténész, alkotó költő alakjában lép fel, verskötetet ad ki. Van egy nagyon kínálkozó és hamis fogalom, hogy t. i. költő és kritikus eg} emberben nem férhet meg. A rendkívül szellemes francia Gautier ezt úgy fogalmazta meg, hogy a kritikus mindig olyan költő, akinek költészete gyávaság, vagy tehetetlenség miatt csütörtököt mondott. Valami igazság van ebben a kitételben. Ellenben másrészt ha igaz is, hogy a kritikusnak nem kell alkotó művésznek lennie, viszont ez nem jelenti azt, hogy a költő nem lehet egyúttal kritikus is. Hogy csak néhány nagy névre utaljak : Goethe, Heine, Gide, Szabó Dezső. A XX. században pedig egyre több az olyan művész, akinek nem elég biztosíték a veleszületett zseni ösztönszerüsége, aki hebbeli, zolai és baudlairei munkával művészetének fáradságos intellektuel megalapozásáért dolgozik.

Komlós Aladár is ezek közül való.

Annak a generációnak tagja, melyet 20 éves korában idealista művészábrándok karjaiból a háború gyilkolásába, üres portyázó katonaéletbe taszítottak:

„S a szállásán a hadnagy úr magában elereszti magát a széles ágyon, eszébe jut, hogy egykor diák volt és poéta ...“ (Italia, 1917.)

Ennek a generációnak az életéből kimaradt egy fontos etap: mikor a vidéki magyar kisváros romanticizmusa az egyetemi évek alatt az intellektualizmus tüzében egészségesen megtisztul. A háború nem válthatta meg ez ifjú titanizmust, csak dicstelenül felfüggesztette. Komisz kiábrándulást és férfivé levést adott helyette. És mi történt ezekkel az ifjakkal? Az egyik oldalon lövészárki éjjeli álmodozások kényelmetlenségében beléjük csontosodott a háborúelőtti magyar kisváros absztrakt idealizmusa az elveszített édes otthon glóriájával övezve. (Ó, filológia, Beomló dekkungok, A fogoly kiáll a kórház kapujába.) A másik oldalon egy egész kíméletlen komisz-materialista pesszimizmus alakúit ki bennük, mint a nagy földrengés