Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-04-01 / 2. szám - Kritika - Duka Zólyomi Norbert: Magyar miniatűrök

Kritika

ködjünk és bosszankodjunk színükön és alakjukon, hanem az erdőt lássuk. — Jarnó a költő intuíciójával és passzív képzeletével önként többet adott és mutatott, mint az átlag irodalomtörténeti novellák. Úgy látszik, csak egy-egy jellemző epizóddal akarta megragadni a múlt költőit, Íróit, a leglényegüket kifejezni. De ezeken keresztül a múltba néző és poros évszámokban és életleirásokban turkáló modern ember szokatlan fényben varázsolta elő a múltat. Hozzászoktunk ahhoz — és ebben sajnos egyformán vétkes a középiskola sablonja és a szakirodalom — hogy múltúnk alakjait vértelen sémákban fogjuk fel vagy a legjobb esetben is, irodalomtörténeti Íróink a múltat egy erőszakosan megteremtett mult-szemszögből adják. így értéktelen, külsőleges bálványimádásig lefokozzuk multszemléletünket, glóriával befont papírmasé szobrokat imádunk tartalom nélkül. De akkor is, amikor hibásszemii irodalomtörténetisták a széppróza mázával festik be a múltat, a múlt alakjait: romantikától duzzadt irrealitásokat látunk, szivünk magunkba és ennek beláthatatlamd káros pedagógiai következményei vannak. Szegfű, — a Három nemzedékben — ezen beteges tünet egy alakjával foglalkozik: a hamisított multszemlélettel, amikor kimutatja, hogy Széchényiben a magyar liberalizmus nem azt fedezte fel, amit a legnagyobb magyar tényleg akart, amit saját korára tanulságnak alkalmazhatott volna, hanem fordítva: saját liberalizmusára untalan ráhúzta Széchényi köntösét, hogy ime, Széchényinek ez a mondata és az a kijelentése is igazolja saját állításait és felfogását. — Az irodalomtörténeti visszavarázslók se voltak jobbak: saját polgári kultúrájuk nimbuszával bearanyozták a múltat, a múlt alakjait, nem az ő tanulságaikat vonták le, nem az ő előzményességükettekintették, hanem saját koruk igazolását, támasztását sajtolták ki belőlük. így sikkasztották el Martinovicsot — teljesen — Kazinczyt, a haladót, Petőfit, a forradalmárt és Jókaiból, a köznemességi osztály halódásának, jelenmenekülésének a képviselőjénél nemcsak az esztétikai szépségeket magasztalták, amit joggal tehettek volna, hanem nemzeti programmá tették őt. Pedig a jelen magyar tömegei, akik a magyar múlt, a szerves magyar kultúra adottságainak természetes folytatásai, nem fognak ilyen álképekből tanulni, erőt meríteni. Legfeljebb kábítószert a jelen komorságában és altatót, hogy jövő pusztulás rémei ne kisértgessék. Sosem volt nagyobb szükségünk arra, hogy helyesen átértékelt múlttal lépjünk ki, erőt és tisztánlátást nyerve, a jelen elé, mint most, amikor oly különös problémák előtt állunk és i nem tűr hamiskodást, giccsimádást a jelen. Úgy nézzük a múltat, a magyar élet és magyar irás letűnt küzdőit, hogy húsból és vérből épült embereket lássunk, egy kollektív faji kultúrának a szerves részeit, hogy magunkat lássuk bennük. Nem mondom, hogy Jarnó miniatűrjeiben megoldotta ezt az átértékelést. Néhányszor olyan egyéni képzelet