Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-04-01 / 2. szám - Kritika - Féja Géza: Új Antológia
KRITIKA ÚJ ANTOLÓGIA Fiatal költők 100 legszebb verse. Összeállította Babits Mihály. Nyugat-kiadás 1932. A kötet elején Babits Mihály előszavát találjuk. A fiatal költők eggyek: az egyszerű és ősi érzések kultuszában, a cikornyák és külsőségek megvetésében, a szegénység szeretetében, a szabad természet mély átérzésében. Legtöbbjében: elnyomott, szinte tudatalatti, proletár hagyományrétegek támadnak fel, a még mindig megvetett és künnrekedt tömegek lelkét árasztják az irodalomba. Ebben látja jelentőségüket Babits Mihály. Mindenesetre jó lett volna, ha némi „történelmi“ visszapillantást is vet az elmúlt tíz esztendőre s legalább is érinthette volna egy-egy fiatal költő jelentőségét. 1920-ban egész epigón-iskola indult útnak a Nyugatban. Legtöbbjére már alig emlékszik valaki, egy részük pedig más műfajok felé tért. Egyedül állott ebben az időben Erdélyi József, kiben a magyar szegénység szava szólalt meg s akiben dús keleteurópai népi kultúrhagyományok futottak össze. Kitűnt Szabó Lőrinc is valóban elsőrangú műfordításaival s lázas kereső kedvével, ám azóta lírája egyre jobban önmagába süpped. Sárközi György friss csengetyűszava hamar elhallgatott s azóta a próza felé tért. Fodor József nem jutott túl szép, ragyogó képzuhatagjain. Akik 1920 —30 derekán tűntek fel komolyan, inkább Erdélyi Józsefet igazolták, mert valamennyien életünk legősibb hangjait keresték. Győry Dezső néhány verse valósággal himnusza volt a falu, az őskultúra felé menetelő fiatalságnak. Simon Andor a keleti ősversekig, verscsírákig merült vissza. József Attila a primitív élet csodálatos sűrűségű képeivel, Villonra emlékeztető szabad bátor életkedvével, ritmusának mélyen zengő húrjaival tűnt ki a sűrű lantosok seregéből. S ide kell számítanunk Bartalis Jánost is, aki új magyar bukolikát teremtett, bár ő jóval előbb indult. De vájjon látszik-e a felsorolt költők jelentősége ebből az antológiából? Bartalis verseit szerencsésen válogatta össze. Utána Bányai Kornél következik, aki fölöslegesen széles helyet kapott, lévén egyik legmonotonabb költőnk. Szerepel egy tökéletes verse, a „Vadember“. A többiben, valamennyiben, valami belső törést, csonkaságot, befejezetlenséget érzünk. Szerencsés Erdélyi József verseinek az összeválogatása, bár kettő helyett jellemzőbbet és tökéletesebbet tudnánk ajánlani. Győry Dezsővel különösképen igazságtalanul bánt el Babits Mihály. Egy jelentéktelen versét közli, mely Győry költészetéről semmit sem mond. Mintha a nagy hatást tett „Ujarcú magyarok“ meg se jelent volna s mintha a „Hol a költőben“ nem akadnának olyan örök darabok, mint az „Emléked ölében“. Hasonló sors érte Mécs Lászlót, kinek szintén egy és szintén nem túlságosan jellemző verse szerepel. Mécs törekvése:
