Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-04-01 / 2. szám - Zapf László: Irodalmi arcképek (Győry Dezső)
Zapf László: Irodalmi arcképek problematikájában, épen úgy művészetének kifejezésmódjában önálló tudott maradni. Ady nyelvi vívmányaival felszerelve, művészetének jellegzetessége nem Adyhoz, hanem sokkal inkább Berzsenyihez áll a legközelebb. A szónak, a versnek különös dinamikus erőt adni, egyetlen ritmusban, szóban robbanásszerűen embersorsokat és történelmet kifejezni, — ez Győry. A magyar sorsproblematika kiindulópontjától elért első és legfontosabb állomáshelye az államfordulat magyar kisebbségi élménye volt. A szlovenszkói magyarságnak önállóvá kellett lennie, holott azelőtt mint külön egység nem létezett. Ez a sors a leglesujtóbban érintette az elszegényedett magyar dzsentrit és a törvényhű, kötelességteljesítő idealizmusba temetett intelligens középosztályt. Győry Dezső ez utóbbiak közül való. Ami tehetetlenség van benne, tőlük örökölte. De ők voltak a magyar kultúra hordozói és azért sorsuk a kisebbségi magyar kollektivum sorsává szélesedett. Győry Dezső is bennük tükröztette az államfordulat-utáni Szlovenszkó letört magyarságát, (ősz a kúriában, Királyfiak az utcasarkon.) És bár úgy tetszett neki, hogy: „egyik fiad megőrült... s a koporsódnál szónokosdit játszik“... mégis tudta, hogy neki, a költőnek, kell legelőbb erőt vennie az általános pesszimizmuson. Ha biztos is volt hivatásában, nagy tortúra volt akkor a kisebbségi magyar költő sorsvállalása, akinek egyetlen fegyvere az őszinteség volt. Akkor ez a biztos kenyértelenséget jelentette. Pedig az élet a hét szűk esztendő alatt is tovább tenyészik s „a tűzhely visszavár.“ Győry mégis leszámolt az individualizmussal és „Isten zsoldjába“ állt. Legutolsó verskötetében, a nagy csalódások idejében se inog meg. (Husvét.) Mert büszke a magasabb intellektus elhivatottságára. A kisebbségi sors tragikus zászlóbontása volt a magyar múlttal való számvetés. Itt jutott holtpontra a kisebbségi intelligencia. Fájdalmasan érezte ezt fel Győry. Egyik nagyapja a régi feudális magyar férfi-ideál, nemes lovag. Mindenét, még életét is elpotyázta és a nem-nemeseket kutyába se vette. Győry érzi a régi magyar nemesség idejétmultságát. (Egyik nagyapám.) De származásának másik oldaláról, a magyar hivatalnok-középosztálytól sem kaphatott mást, mint egy heroikus idealizmust, mely tettek hiányában a múlt virtusainak dicséretében merült ki. De mit ér ma, a modern technika gyilkolásában az időtlen balek virtus: „vélt missziónk nem volt-e csak mese, — s jósorsunk titka valahol egészen másutt rejtőzködik?!“ (Másik nagyapám.) A magyar középosztály idealista struccpolitikájából talán csak az aszkéta becsületességet, az önfeláldozó szeretetet és a szív bensőségét lehet átmenteni, mint a proletársorsú magyar hivatalnokpuritanizmus erényeit. (Szeretet.) De azonkívül egy új magyar heroizmusra van szükség. És Győry az új magyar heroizmus keresésében Móricz Zsigmond és Szabó Dezső hatása alatt eljut a magyar paraszthoz, akit azelőtt csak mint múzeumi érdekességet ismert. (A delelő paraszt, A szénagyüjtő lány.) 1927 táján az Ujarcú magyarok c. kötetében úgy rémlik előtte, mintha az új magyar hit kalapácsát a magyar parasztban találta volna meg. De mindjárt látja, hogy a magyar középosztály számára az ismeretlen paraszt nem jelenthet megváltást. És egyetlen félig hivő vers után elmaradnak a parasztversek.
