Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-04-01 / 2. szám - Nyírő József: Szeretlek feleség, kicsi menyországom
SZERETLEK FELESÉG, KICSI MENYORSZÁGOM Három nap és három éjjel folyt a lakodalom, két banda kifáradt, a fogások lejártak, elköltek a nagy aranyos pástétomok, perzsiai és velencei nádmézből készített konfektek, liktáriumok. A pohárszékekről lekerült minden ezüst serleg, a segesvári viaszkos új kupák, a jávai hólyagos kancsókban megecetesedett a bor s sok kristálypoharat eltörtek, de Wesselényi nem merte végit szakasztani a lakodalomnak, hogy mondania ne kelljen: — Szeretlek feleség ! Se a bor, se az áldomás nem mosta le szájáról a bécsi Burgban a császár kedvesének adott tisztátalan csókot. Csak reszketett a szégyentől, mikor ott állott előtte gyönyörű asszonya, Cserey Helena, előbb hófehér ruhában, később zöldbe öltözötten, fürtéit vállára eresztve, virágkoszorusan, ahogy a szövétnekes ifjak közt táncolt, mintha nem is övé volna. Csak pirulni tudott, mikor a vőfély szép szavakkal átadta aráját. Másnap zeneszóval ébresztették, következett a felkontyolás. Keleti gyöngyös, drágaköves főkötőt illesztettek a szép menyecske fejére. — Tedd fel a kontyot, vedd fel a gondot! — mosolygott a nyüszőasszony. Az urak brávóztak, lányok álmodoztak, a sok gróf és báró mind csak csókra gondolt, egyedül a férjnek akadt el a szava, mikor mondania kellett régi szokás szerint: — Kicsi menyországom ... Sibót berendezték. A kastélyt újraépítették, új élet kezdődött. Lovas hajdú járt faluról falura, szegényt puhatolni, fel is segélyezni. Melegség, szeretet áradt szét a magas kastélyból. Az árva jobbágynépnek homlokán bizalom káprázott és boldogan dobta magát a robot munkára a virágos rétek ölén. Amíg ő így titokban vezekelt, fehér felesége boldogan ültette a virágot, gondozta a búfeledtető vigasztaló kertet. Vala is ott minden mi ékes és drága. Különb fajtájú szép fák sorjában ültetve, lombos árnyékukban filegorietták faricskálásokkal kihányva, vártákkal pártázott látókák, remetelakok, lugasbarlangocskák. A vadaskert mérföldekre terjedt, fácánok villogtak ki a füzes gályái közül s minden telistele szebbnél szebb virággal. Csillámlott, sajgott minden a nap tüzében és minden vele reszketett, vele porolt, neki fájt. Egyedül ő volt méltatlan tiszta asszonyához, kinek minden érintése aranyfoltot hagyott házon, kerten, életen és álmon. Ha uj bimbó hasadt, arra gondolt, hogy csak
