Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-04-01 / 2. szám - Szentimrei Jenő: Erdély magyar irodalma tizenhárom év alatt
Szentimrei Jenő: Erdély magyar irodalma a római helytartó felmutatta a tömegnek a Megváltót: íme az ember. A többi a ti dolgotok, arcul pökhetitek, megtöviskoronázhatjátok, megfeszithetitek. Harmadnapon úgyis feltámad, úgyis felmegy a mennybe. A tömeg előtt érthetővé és elfogadhatóvá kell tenni, hogy miért éppen ezt az embert feszítse meg, miért ne Barnabást? Ezt csináltuk mi is a kezdő években. A tömeget előbb el kellett kalauzolni eddigi beidegzettségeitől. Rá kellett vezetni, hogy nem az állam jelenti a nemzetet, mégkevésbé a nemzeti művelődést. Meg kellett értetni vele, hogy voltaképpen önmagát, Erdélyt, nem veszítette el. Az az Erdély, mely Martinuzzitól Bethlen Gáboron át Apaffy Mihályig tudott elszakitottan élni a törzsmagyarságtól s amely I. Lipóttól az unióig is a külön tartomány életét élte: itt van, a talpunk alatt van és nagymértékben rajtunk is áll, hogy uj arcát milyennek alakítják ki az uj idők. Ez persze nem volt könnyű munka. Rágalmakat, megalázásokat, sőt meggyalázásokat is el kellett szenvedni jónéhányunknak érte. Ma az egész dolog idebenn már olyan természetesnek tetszik, mintha készenkapott istenajándék volna, hogy Erdély van és benneél gyökeréig az erdélyi öntudatban. Van erdélyi öntudat és nemcsak az erdélyi magyarokban, de a szászokban is van, sőt hovatovább az erdélyi románokban is mindjobban megszilárdul. Nem is lehetett az másként és nem is lehet másként. Ahol századokon át együtt élt három nemzet, lehetetlen közülük egyet vagy kettőt egyszerűen leradirozni, lehetetlen egyiknél a másiktól századok során kapott kulturális hatásokat nemlétezővé tenni. Az élet hatalmasabb minden hatalmi mesterkedéseknél és jogai mélyebben gyökereznek az emberi lelkekben minden Írott törvénynél. Folyóiratok születtek, folyóiratok tűntek a semmibe tiz esztendő alatt. És emberek csinálódtak. Ma itt, holnap ott felbukkanó nevek végülis irodalommá szervesedtek a köztudatban. Az első korszak, mely körülbelül 1925-tel zárható le, heves polémiák, vad acsarkodások, világnézeti összekülömbözések bélyegét hordozza, de ez volt a legtermékenyitőbb idő máig is. Itt kellett megmutatni, hogy ki mit tud. Itt kellett szint vallani, itt kellett utakat törni, réseket betömni — világot formálni önmagunkban és önmagunk körül. Ennek a korszaknak a középpontjában Benedek Elek szálegyenes ősz alakja áll. Aki hazajött, hogy vállalja a közös sorsot azokkal, akik Erdélyt Erdélyben élik, szeretik, szenvedik is, ha kell, de mindenekelőtt tényezővé akarják fölemelni a lesujtottság tetszhalottaiból. Utazott, levelezett, egyeztetett, békitett és vívott elszánt harcokat az értetlenséggel, a rosszhiszeműséggel, az oktalan vagy nagyon is céltudatos vádaskodásokkal. Neki sikerült elsőizben egynevezőre hozni az úgynevezett világnézeti ellentéteket, az ő tisztelt személye volt a zsineg, mely köré a szertevergáló anyagrészecskék kikristályosodtak. 0 tanított az egyoldalú jószándékok kölcsönös tiszteletére és a gyűlölködés gyűlöletére. Áldassék érte az emlékezete.
