Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1932-04-01 / 2. szám - Szabó Béla: Mégis fáj
Szabó Béla: Vers torodott az ütéstől. Ö szótlanul kilépett a házból és biztosan és egyenesen járt. Hamar kiért a házak közül. Előtte széles mezők tapadnak az égbe végződő erdős dombokhoz. Belevetette magát a nagy szélességbe. A májusra járó nap szívódott a vérébe, mint az áztató eső az aszályos mezők ezer ráncába. Hajtotta. Előre. Messzeségek felé, ahol kinyúlhat a karja. Nem ütődik bele semmibe. Ahol nincs iskola, szűk fapadok, alacsony tantermek, könyvek, tanárok és fegyelem és pedelluscsengő és fegyelem és otthon, sárga ház, mogorva, komor tekintetek. Ahol csak verőfény van. Csak szélesség van. Szabadság! Szinte belekiáltotta a nagy szélességbe rettentő boldogságát. Most... most kezdődik az ő élete! Frissen szedte a lábát. Lefordult a széles országutról. Az erdőnek. Tavaszi barázdák szaga hódította. ZERDAHELYI JÓZSEF MÉGIS FÁJ Múlnak a napok, de véred fiatalabb, forróbb ellenállásod egyre erősebb, tartósabb és gondolataid lassan tiszták és élesek lesznek, akár fegyverek, melyekkel sebezni is lehet. Mégis fáj — anyádra gondolsz most ki mindennap egy évvel öregebb és arca mint az érett édes szilva egyre puhább egyre fonnyadtabb. Szabó Béla
