Magyar Irás, 1932 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1932-04-01 / 2. szám - Zerdahelyi József: A farkaskölyök

Zerdahelyi József : A farkaskölyök

fejét marhaságokkal, ha hagyná. Nem bolond! Pedig szépen beszélt a Benke ma is. Az igen! Azt elhallgatná három nap. Persze a csengő, azt a sánta pedellus húzza... dögöljön meg. Értelmetlennek találta^ az egészet. Mindent. Az egész világot. Az embereket. Ahogy felkelnek, dolgoznak, esznek, isznak, lefeküsznek. Iskolába járni... tréfára lendülni és nevetni és pofozkodni és szamárfület mutatni, az valami. Longa méta... Ezekért érdemes könyvekkel felpakolva mindennap bejárni. De tanulni ?.. Most fogjon hozzá ? Magolni, mint az a gyáva Barsy Laci. Nem lehet. Marhaság ! De hát a becsület ! Igaz, ő nem szólt, de Benke azt hiszi, hogy fogadást tett. Fene... hogy megcseppent a szeme.

Napokig, hetekig küzdött igy magában. Mind nagyobbra nőtt benne a nyugtalanság. Mind bizonytalanabbul érezte az életét. Mindent eldobott. Mindenkit, akihez valami köze volt. A beteg szélütötte apját... a szigorú szemű anyját, a testvéreit, a kis bérest, a cimborákat .. kivetette magából. Ment a maga egyedülvalóságában. Gondolat nélkül. Nagy ürességgel. Kinzó feszültséggel a mellében.

Amikor tavaszra sóhajtott a föld és vékony kis fűszálak tolakodtak a lába előtt a gömöri utón vert gyalogjárón, és párát lélegzett a reggel, robbanásra állott. Ezerkaru vágy vonszolta magával ismeretlen, titokzatos világ felé.

Egyszer az ebédnél szóba állt vele az apja.

— Megjöhetett

volna az eszed. Vagy arra vársz, hogy beléd verjem a tudományt?

Gábornak melege lett, de hogy rajta volt az édes anyja szigorú szeme, nem merte kimondani, amit gondolt. A kisebb testvérei tolvajkodva pillantgattak rá a kanál felett. Az anyja szelid hangon mondta ki a veszélyes szókat:

— Bizony,

édes fiam, mi lesz belőled ? Ha én volnék az a tanár, olyan huszonötöt vernék rád, hogy tudom Istenem, helyre billenne az a csatangoló fejed.

Erre már Gábornak kigyulladt a szeme.

— Merne

csak megütni valamelyik!

Fenyegetés és elszántság beszélt belőle. Nem is esett több szó róla az ebédnél. Csak amikor az apja besántikált a másik szobába a pipájához, akkor szólt:

— Gyere

he, Gábor.

Odabenn szemben állott a két Toronyay egymással. Az egyik a halál felé hajlón. A másik mint a nádszál, úgy tört az égre. De mind a kettőnek a szemében ugyanaz a sötétség világított.

A beteg öreg ember ép karja ütésre lendült és Gábort egy pillanatra szédület kapta el. Pirosra festette a vér a homlokát is. Ahogy felemelte az öklét, mintha a magába gyűjtött indulatok szelepét nyitotta volna ki. Az apja mellének sújtott. A nagy test megtán-