Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Berzeviczy Albert: Jókairól

— 43 — vezérének, mesterének tekinteni, mert nagy megalapítóin: Széchenyin, Kossuthon, Kemény Zsigmondon kívül alig volt valaki, ki a magyar hírlapírói stíl nemes fejlesztésére, színben, humorban való gazdagítására annyit tett volna, mint Jókai. A Jókai szónoki szerepe amaz emlékezetes 1848-iki március 15-én kezdődik, amikor Petőfivel és Vasváryval ők hárman voltak az ifjúság vezetői, lelkesítették szónoklataikkal a népet, s amikor Jókainak még az a külön szónoki diadal is kijutott, hogy a Nemzeti Színház színpadjáról elmondott beszéddel indította a nagy nap estéjén már-már fékét veszteni kezdő közönséget szétoszlásra. Évszázadokat bevilágító példája a szónoki hatásnak bűvölhette meg kevéssel később a Jókai képzeletét Tagja volt annak az ifjúsági gárdának, amely Kossuthot Czeglédre és a többi alföldi városokba a nemzetet fegyverre szólító útján elkísérte; hallgatója volt ezeknek a beszédeknek, tanuja azok csodaszerü hatásának. „Viselete egyszerű volt — irja Kossuthról — mint mindig. Hanem mikor szólt, óh akkor bíbor és arany volt rajta minden. Ugy árasztani maga körül a fényt soha szónok nem tudta mint ő " De bármily mély benyomást hagytak e napok Jókaiban hátra, ő szónoki jelentőségét sohasem kereste, nem is találta a szenvedélyek lángragyujtására való képességben; az élőszó művészete nála inkább a gyönyörködtetésben, a költői hangulatkeltésben s a humor lefegyverező erejében rejlett. Szónoki babérokat életének utolsó s legfényesebb szakában is, az alkotmány visszaállítása után, legsűrűbben a politika porondján, a parlamentben arat. Ö maga inkább tréfálva beszélt szónoki szerepéről. „Könnyű az olasznak énekessé kvalifikálódni — mondja egy helyen — de a mi hazánkban, a mi klímánk alatt, nem lehet az embernek az örökös zúgolódás, patvarkodás miatt megakadályozni, hogy ellenben a szónoki tehetsége ne fejlődjék ki túl a szükségleten." Rövid önéletírásában, parlamenti beszédeiről csak annyit mond, hogy mint szónokot is szivesen meghallgatták, s beszédeiben néhányszor maga is tréfásan utaltköltői mivoltára, mintegy elismerve, hogy nem a politika igazi hivatása; bár, ha a képviselőházi felszólalásai változatos sorozatán végigtekintünk, el kell csodálkoznunk gyakran a tiszta anyagi kérdések, sőt a helyi érdekek köréből is merített tárgyak sokféleségén, melyekkel ő — kivált a hatvanas-hetvenes években — képviselői minőségében foglalkozott, — talán ezzel is elárul-