Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Erdélyi Pál: Jókai

— 35 — még az idők érlelő hatását sem várva be, állapította meg, hogy „a dekadens stílus nem egyéb, mint ama rendkívüli érettségi fokán a művészet, melyet a vénhedő civilizáció hanyatlása hoz létre." S ha a francia irodalom dicsőségének tartja, hogy „Balzac véréből minden francia regényíróban van egy-egy csöpp" nem nagyobb dicsősége-e Jókainak, hogy az ő véréből egyetlen csöpp sincs a mi Íróinkban ? Azután világos, hogy műben és művészben mindig a legjellemzőbb, legjellegzetesebb és azokat az eredeti vonásokat kell fölismerni, melyek őt uralkodóan és sajátosan jellemzik. Jókai költészetének uralkodó vonása az elbeszélés művészete, gyökeres nemzeti jelleme, azonkívül, amit ethikai fölfogásáról, fantáziájáról, humoráról, nyelvéről és stílusa ritmusáról mondottunk. Jókai egyedülálló, kivételes, példátlan költői jelenség: mindig és mindvégig Jókai. A körülötte forrongó irodalom új irányai, új meg új esztétikai és filozófiai elméletei tülekedése között és azok ellenére, ment zavartalanul, megmásithatatlanul a maga útján s ezzel nagy szolgálatot tett a nemzeti irodalom és lélek konzerválására. Az ő nemzeti szellemben fejlesztett regény-epikáján megérzik a világirodalom minden nagy elbeszélő, a Kelet minden nagy mesemondó géniuszának rokonsága. Mert Jókai az elbeszélés üde és kimeríthetetlen forrása, mint Seherezade, mestere, mint Homérosz, a romantikus fantázia kincstartója, mint Ariosto, a humor és szatíra tárháza, mint Cervantes, a szivek és emberek költője, mint Dickens, az érdekfeszítő meseszövés mestere, mint az idősb Dumas. Ha a világ megint kezd visszatérni Dumashoz, Jókaitól el sem távolodott, mert ő nemcsak regényíró volt, mint Dumas, hanem vérbeli epikus, mint Homérosz. Hasonlít hozzá abban is, hogy a nemzetének, nemzete hőskorainak költői emléket állít. De hasonlít a többihez is. Ariostohoz abban, hogy nemzete és kora jellemző vonásait hűen rányomja műveire, mint Ariosto a kozmopolita világban mindig olasz, Jókai mindig magyar; Cervanteshez abban, hogy elmúlt világoknak ittfelejtett rozsdás eszméit isteni gúnyjával ostorozta, Cervantes a paródiává lett lovagi világot, Jókai a ránk erőszakolt, de elvénhedt, centralista politikát; Dickenshez abban, hogy oly gazdag és változatos költői galériát hagyott maga után, melynél nagyobbat, melynél angolabbat, azaz magyarabbat senki más. Jókaihoz, mint az irodalom legjobb és legszinesebb epikusainak késő utódához, minden nemzet fia, Jókaihoz, mint a magyar élet és világ mesteri rajzolójához, minden magyar ember mindig és minden viszonyok között vissza fog térni. 2*