Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Alapy Gyula: Patkós Körmendiné

— 162 — — Boszorkány vagy, nem Körmendi Dávidné, itt nincsen Péter bácsi, de a birád. Boszorkánynak nincs törvénye, azt elpusztítjuk, ha a markunkba kerül. Es a nyakán megszorította a hurkot úgy, hogy nem bírt sikoltani. A felébredt Ferkónak minden tagja reszketett, mint a lázbetegnek, és ott maradt fekve az ágyán teljesen tehetetlenül az izgalomtól. A hatalmas erejű kovácslegény kivonszolta az asszonyt, aki kiáltani nem tudott, mert a nyakán levő hurok fojtogatta. Vitte a műhelybe, ahol az inasok már felszították a fújtatóval a parazsat és rémülten néztek a boszorkára, akiben nem ismerték fel asszonyukat. A vérvörösen izzó parázs felett apró kék láng táncolt és a patkók megtüzesedtek. A kovácslegény az üllőn kikalapálta azokat, azután az aléltan fekvő nőnek ráverte a két lábára, kezére. — Így ni! Most pedig mehetsz a Szent Gellért hegyére a céhgyülésbe, szólt Péter és visszament a szobájába, mint aki elvégezte a dolgát. A szobában már senki se volt, mert Ferkó az első rémületből magához térve, a műhely felé lépkedett megnézni, mi történik ott, de amint megpillantotta a vonagló asszonyi testet a földön fetrengeni, eszétvesztve vetette át magát a kerítésen és futott el, ki a városból, ismeretlen tájak felé, csak el a szörnyűségek házából minél messzebb. Az asszonyba reggel felé visszatért a lélek és rettenetes fájdalmakat érzett. Kiáltani sem tudott, mert nem volt ereje. Órahosszat tartott, míg térdein becsúszott elhagyott szobájába, ahol az olajmécses nagyokat lobbanva már alig pislákolt. Vérző tagjaival belefeküdt a nyoszolyába; tudta és érezte, hogy meghalni megy oda és koporsója felé indul. Odakünn a házfedelet rettenetes orkán bontogatta és annak sikoltásától senki sem hallotta az asszony fájdalmas jajszavát és síró nyögéseit, melyek feltörtek belőle, mikor egyik ájulásból a másikba esve percekre magához tért. Másnap déltájban ért haza az ura és megütődött, hogy a konyhát hidegen, a tűzhelyet pattogó tűz nélkül találja. Nem sürgött-forgott benne az asszony, mint egyébkor. Benyitva az ágyasházba, ott találta halálravált, fakó arccal, kezét a dunyha alá dugva, amelyben már nem volt semmi vér. — Mi bajod, kérdezte rosszat sejtve. — Már semmi suttogta. Bocsáss meg nekem én jó hites uram Többet nem szólt. Körmendi Dávid futtatta felcser után, tudós asszonyért az inasokat, de mire azok odaértek, már hideg volt