Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Bognár Cecil: Jókai lélekrajza

— 121 — Egyben volt Jókai kitartó, állhatatos: a munkában. Óriási munkabírása szinte hihetetlen. Valóban, egy hosszú emberélet nem volna sok annak lemásolására sem, amit ő megalkotott. Igaz, hogy nagyon könnyen dolgozott. Valami mesemondói őserő lakozott benne. Nem volt szüksége erőfeszítésre, hogy alkosson, kitartásra, hogy sokat dolgozzon. Valami természetes, magától értetődő volt, hogy pazarul adakozzék abból, ami neki olyan bőségben volt. Szinte nem volt munka nála az alkotás, amint hogy nem munka a fülemülének az éneklés. Nem volt szüksége képzeletének arra, hogy valamivel ösztökélje. A legtöbb költő valamivel felkorbácsolja fantáziáját, izgató szereket használ, vagy valami különös szokása van, amivel mintegy belehajszolja magát a munkába. Jókai hátratett kezekkel sétálgatott fel-alá, mikor kigondolta meséit, azután leült az Íróasztalhoz és szép csendesen leírta, amit a fejében kitervezett. |Irt-irt órák hosszat, szakadatlanul. Úgy dolgozott külsőleg, mint valami szerény díjnok és így irta meg halhatatlan munkáit. Az írónak bizonyos bátorságra, önbizalomra van szüksége hogy hozzáfogjon ^z alkotáshoz és a nyilvánosság elé merjen lépni munkájával. Jókainak félénk és túlságosan szerény természete mellett megtörténhetett volna, hogy az ügyvédkedés mellett csak úgy az íróasztal fiókja számára irogat néha-néha. Szerencsére már kisgyermek korában valósággal ünnepelték azokért a kis versekért, amelyekkel akkor nagy örömet szerzett szüleinek. Bizonyára ezeknek a gyermekkori sikereknek is van részük abban, hogy az egyébként annyira tartózkodó költő olyan határozott biztonsággal irta műveit. Különösen csodálatos — és az irodalomra nézve nagy szerencse — hogy alkotó munkájában nem zavarták meg életének kellemetlen, sőt lesújtó eseményei sem. Mikor súlyos anyagi zavarokkal küzdött, mikor nagyon kellemetlen családi jelenetek keserítették, elvonult dolgozószobájába, Múzsájához menekült, annál szorgalmasabban rótta a betűket. Elmenekült ilyenkor ebből a rút világból haza, az ő igazi világába, amelyet fantáziájával teremtett magának. Mindössze egy esemény volt, amely egy időre megbénította munkájában: Laborfalvi Róza halála. „Megszűntem költő lenni", így kiáltott fel fájdalmasan. De munkakedve ismét visszatért. Nyolcvan esztendős korában, betegen, halála előtt néhány órával is tervezett, dolgozott.