Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Jankovics Marcell: A birtokvásárlás

— 102 — nedves, barna, zsíros őszi szántást. Az enyém. Ujjaimmal megmorzsolom azt az acélnál nehezebb kalászt. Az enyém. A tornácom előtt leszakítok a patyolatfehér, bóditó akácfürtökből és feltűzöm kalapom mellé. Az enyém. A barázdán belenézek a szelíden szuszogó ökör szemébe, kicsiben tükröződik benne az egész tájék, vetéstáblákkal, cserjékkel, templomtoronnyal, napfénnyel együtt. Még magamat is látom benne. Az enyém, az én mikrokozmoszom. Az udvarház ablakán kitekint valami édes arcocska. Az enyém. Tudniillik nem az édes arc, hanem az, ki ez archoz majd hozzátartozik ... Szinte elkomolyodott a lelkesedéstől és megint halkan dúdolta: . . . Zalamegye az uraké, De a rózsám csak magamé . . . — Talán nagyon válogatósak az eladók .. . — Nem tudom. Lehet, hogy a birtoknak van valami ráadása, ami nem kell senkinek. Valami inventárium, ami — nos, hogy is mondják jól magyarul: Niet- und Nagelfest. Valami öreg borissza számtartó, kinek nem lehet soha felmondani. Valami Weiss vagy Schwarz bérlő, kinek szerződése a népszövetség első végrehajtható határozata után tiz évre jár le . . . Vagy valami szépséges ősz nagyanya, kinek az apanázst Bécsbe kell küldözgetni . . . Ezért kinevezlek ezennel belső titkos tanácsosommá. Honorárium: nagy áldomás és pár hetes vendéglátás abban a „csinos" udvarházban . . — Jól van. Majd jól körülnézünk . . . Kitekintett az ablakon és elcsöndesedett. Nézte a vetéstáblákat, melyek, ahogy a vonat robogott, szétnyilottak és összecsukódtak, mint az óriás arany-legyező. Néhány csókot dobott ki az ablakon. — Hát ez kinek szólott? Hol látsz te itt menyecskéket? — Ez az én örök szerelmemnek szólott: a magyar földnek. Annak a göröngynek, melynek életereje itt lüktet a véremben — s végigsimított két halántékán — az életkedvet kenyeréből vettem magamba. Ebben a rögben akarok majd jót aludni és álmodni olyan jövendőről, melyet igazán megbűnhődtünk, tehát nem lesz keserűje . . . Te, de szép ez a föld és jóságos! Nem tudom, hány ezeréve, minden tavasszal elérzékenyedik újra és mikor legjobban rámosolyodik a nap, ad magából valamit annak a szegény nyűgös embernek. Magára terít valami aranysárga takarót, melyből megint hullik valami, ami többet ér, mint a brilliáns. Bizony többet ér. Rakjanak eléd, ha éhes vágy, egy tál gyémántot. Rá se nézel. De hát a buzaszem . . .