Alapy Gyula – Fülöp Zsigmond (szerk.): Jókai emlékkönyv. Jókai Mór születésének százados évfordulója alkalmából (Komárom. Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, 1925)

Jankovics Marcell: A birtokvásárlás

— 103 — — Igazad van. Csevegtünk még egy-két órát, — alig vettem észre, hogy a vonat berobogott Zala-Szent-Tamás kis őrháza elé. — Mondd, irtál itt valakinek? — Dehogy irtam. Inkognito jövünk. Jobb így, többet látunk. Nem öltöztették legalább legjobb rokolyájába a földet. Nem kefélték csillogó szőrűre a marhát. Bemegyünk gyalogszerrel. Aki saját lábán jár, az az igazi ur. Ha otthon vannak X-ék, beköszöntünk, mint a garabonciások. Ha nincsenek, utánuk utazunk. Enni-innivalót hoztam a ládafiában — s rámutatott finom angol bőrtáskájára. Siessünk — a verőfényes égre nézett — mert ma még sebes eső jön. Ezt súgja a muszka emlék itt a tomporámban. . . Podgyászunkat az őrházban hagytuk és neki indultunk a hatalmas nyárfákkal szegélyezett útnak. Két oldalt a gyönge szellőben ezüstösen rezegtek a nyárfalevelek. Szótalanul hallgattuk a levelek beszédét, azt az ezerféle édes-titkos mondanivalót, amit zizegve regélnek. — Hallga, mit is mondanak a nyárfák ? — És megálltunk egy pillanatra. Szép volt ez a mi vándorlásunk. A nyárfasor két oldalán gazdag vetéstáblák. Ez a sárga vetés a mennyboltozat fordítottja: este mélységes kék az ég és rajta a miriád aranycsillag; itt arany a föld teritője és benne a miriád kék csillag: a búzavirágok. Az ut peremén a gyöpös mesgyéken mindenütt kacsingatott a föld jókedve, a ringatózó pipacsok ezrei. A csipkebokor mellett az árnyékban cigánykaraván tanyázott. Az egyik rajkó lelkendezve perdült elénk. — Hé, kis purdé, erre megyünk a szenttamási urasághoz ? A gyerek feleletül cigánykereket kezdett hányni előttünk a fehérlő országút irányában. Barátom jókedvűen jegyezte meg: — Hát nem szerencsés a mi bevonulásunk? Én vagyok a mesebeli kis király. Előttem a nemes apród, vagy a kengyelfutó... Nagyon távol, a nyílegyenes uton vágtatva, lovas közeledett. Nem lehetett jól látni körvonalait, de annyi látszott, hogy pompában üli meg paripáját. — Talán maga a szenttamási uraság? — Vagy az ispánja! — Vagy csak a csikósbojtárja! Mig igy találgattuk, a lovas néhány kődobásra tőlünk bekanyarodott az egyik mesgyére, melyen bent, a földek között egypár tarisznyás atyafi várakozott reá. Mikor hozzájuk ért, egy kézrántással megállította a tüzes lovat, lepattant nyergéből és karjára fűzött