Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Lányi Menyhért: Tóni drámája

72 Karcag úrnak szólni a rendelések miatt: gondolta Tóni, hiszen minden mozdulat hasznát és célját tudta már) és akkor valami ismeretlen nagy buzgalom kapta el, olyan erővel és ujjongó biztatással, hogy nein tudott ellentállni neki. Felállt és az otromba István felé sietett: — Ne verj ekkora port, — megint a régi fölénnyel kiáltotta és kimarkolta kezéből a seprőt — belepi a por a sok vázát meg üveget. így kell seperni, mondta ... és tapasztaltan, biztos mozdulattal elfektette a földön a seprőt és mondhatni gyöngéd biztonsággal simította le az olajos padlóról a ráfeküdt porréteget. Bent pedig a diadalmas stratégiai lépés álcája mögött lesve leskelődött a bizonykodó reménység: „Hátha most látni fogja, menynyivel különb, mennyivel használhatóbb vagyok, mint ez itt ni és talán..." — Úgy, úgy, — tanítsa csak be egy kicsit Tóni — mondta a naccsága megértéssel, ahogy elment mellettük. De a másik percben bent se volt és ebből a pillanatnyi diadalból oly kevés bizakodást lehetett kiolvasni. A paraszt dacos erővel visszamarkolta a seprőnyelet és erőtlenedő keze úgy engedte sorsára a „saját seprűje" nyelét, mint a vízbefúló ujjai az elsodródó fagalyat. V. — Igen, már menni kellene — mondotta legyőzötten és lassú megadással és mégis, mintha valami leoldozhatatlan kötelékekkel fűzné ide. Sírás fojtogatta a torkát, ami enyhülést hozna e szörnyű feszültségben... de a tejfeles szájú kamasz előtt mégse sírhatja el magát. Volt ott a falnak támaszkodva egy irodából kiselejtezett, rokkant szék, aminek nyeszledt ülőkéjére valamikor harasztkendő maradványait gyümöszölte és délután három és négy óra között üldögélni szokott, amikor a naccsága leheveredik egy kis pihenőre és Karcag úr a kaszinóban szórakozik. Ilyenkor a boltban is eltréfálódnak egymással a segédek és a csomagoló fiúk is