Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Ilku Pál: Vándolok tanár úr

61 gyon semmivé szerettek volna válni, de nem lehetett. A tanárok végignéztek rajtunk, én úgy láttam, hogy úgy néznek végig rajtunk, mint a szüretelők a szőlőn, vagy a marhakereskedő a levágásra vett marhákon, vagy mint az orvos a halálos betegen, amikor azt gondolja magában : nincs remény. A tanárok beszélgettek, összehajoltak az asztal felett és úgy beszélgettek, őket néztem és arra gondoltam, amit az előbb nagy lázamban láttam. Igen, az Apám halott arca volt és azt láttam, hogy az arcát röpirat födi, de nem takarja el, mert a röpiratból csak a betűk látszanak, mintha az Apám arcára lenne írva. Pedig az Apám még biztosan él. De érdekes, miért jut ez nekem eszembe most is és tegnap este is? — jöjjön ki, mondta Németh. A könyvet is kivittem magammal. Ostor azt mondta ; — Maga ellen sok kifogás van. A véleményünk az magáról, hogy nagyon fásult lélek, nem törődik semmivel, csak azért jár ide, mert ideküldték. Nem érdeklődik semmi iránt, zárkózott és bizalmatlan mindenkivel, még a tanárjaival szemben is. Az előbb egészen világosan bebizonyította, hogy durva és neveletlen, mert nemcsak nem állott fel, amikor bejöttem, hanem nem is felelt a kérdésemre. Mindenki vegye tudomásul, hogy érettségi előtt vagyunk és csak azokat engedjük be a polgári társadalomba, akiről biztosan tudjuk, hogy hű tagjai, munkásai lesznek ennek a lársadalomnak, amely tiszteletünket, boldogságunkat, megélhetésünket adja. Eldurvult lélekre nincs szükségünk sem az iskolában, sem a társadalomban, mert ezek nemcsak itt, de a társadalomban is nehéz mérgező terhet jelentenek. Mindazok, akikről megállapítottuk, hogy lelkileg kívül esnek ennek az osztálynak az életén, azokról azt is tudjuk, hogy a társadalmunkban sem fognak bekapcsolódni. — Igen — mondta Záró, fehér arccal.