Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Gonday Milos: Emberek az éjszakában

53 Az óra megállt. A csend is megáll : nemsokára örökké válik. Most még morajlik a távolból, még felsziszeg néha-néha, ha a fáradt kés meg csúszik a kövön. Úristen, hát így kell, így kell ... ? Nem, a keserűség megfojtja még a fohászt is. Meghalt a szó, haldoklik már a gondolat is. Dél? Nyugat? Már csak a ösztön él s az csak egy gondolatot ismer: élni, nem meghalni! Éhség settenkedik a sötétben. Nesztelenül jött szinte észrevétlenül terpeszkedik a feketeségben s lassankint minden zugot, minden parányi telítve, suttog, sugdolózik, zúg, zakatol, felüvölt. És az óra megállt. És a halál győz, mindig a halál győz. Nemsokára megáll az idő is. Mind lassúb léptekkel jár, percről percre fáradtabb, zihál, agonizál ... Ó, most már biztos: nemsokára megáll az idő is. S aztán ellobbant az utolsó gyufaszál. Mikor a huszárt elnyomta percekre az álom, akkor lobbant utolsót. A porosz titokban, irigykedve elszívta utolsó cigarettáját. Imbolygott a gyufa lángja, aztán lobbant egyet s kialudt. Ó s itt most már örök lesz a sötétség is? A porosz mohón szítta az utolsó cigarettát. Tébolyuló tekintete a huszárt lesi, társát, testvérét annyi keserves, halálterhes napon. Ott fönn mindent megosztott vele, de itt ... itt a sötétség uralkodik és a sötétségben éhség ördöge lopózott közéjük, nagy a hatalma s olyan fura dolgokat mesél... Nemsokára megáll az idő is. A szó már meghalt. A gondolat haldoklik. Némán figyelik egymást. Bizalmatlanok, kerülgetik egymást. Már jártányi erejük is alig van. Távol egymástól gubbasztanak egy-egy zugban s hallgatóznak, figyel-