Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Gonday Milos: Emberek az éjszakában

54 nek, leskelődnek. Két homályosuló szempár a sötétségen át egymásba fúródik. Ki bírja tovább ? Nem : ki pusztúl hamarább ? Úristen, hát te akartad így? Te ... te? Nem, imára már a gondolat sem képes. Meghalt már a gondolat is. Csak az éhség él, az életösztön s az testvérvértől szennyes. Meddig még? S a növekvő sötétségen keresztül két homályosúló, tébolyodott szempár reszkedve fúródik egymásba. Testvérek ? Ellenségek. Vadak. S azután? Meghallt a szó, meghalt a gondolat, megállt az óra s aztán megállt az idő Is és a csönd örökké vált * Azután a halál szünetet parancsolt. Elég volt! Nem tud a föld több vért inni. Nincs már új kín, új fájdalom, gyötrelem. Elapadtak már a könnyek, elapad majd a vér is. Vakokká lettek a szemek : nem látják már az irtózatot ; süketekké lettek a fülek : nem halják már a halál diadalüvöltését. Elég! És a halál szünetet parancsolt. És jöttek az emberek sápadtan, fáradtan, meg gyötrotten, megkínzottan és eltakarították a romokat. Eddig romboltuk. Most építsünk! Hogy aztán ismét rombolhassunk? ô ez az élet folyása? * íme a tanúbizonyság a történelem : „Az erőd romokkal betemetett pincéjében két csontvázra bukkantak. Egymás mellett feküdtek, csontjaik öszszekeverődtek. Jobb kezük mellett egy-egy kés hevert, bal kezük mintha egymás torkát kereste volna. " Megölték egymást?