Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Farkas István: Hajnal a határon

46 A két karját paposan emelte a levegőbe, mert az asszony elhalkult sírással siratta a két árván maradtat, és a kicsikét. Az esett, sötétben még olyan fáradtnak látszó paraszt, most mintha a két keze által nőtt volna kétszeresére, a hangja is végigzengett, bezengte a hegyeket, az állomást és a kakaskukorékolással ébredő kis várost. — Nincsen ám igazság ! Nincsen, édes, egyetlen jó uram ! ! — Nincsen, — mormolta utána a tanár úr. — Már fázott, és hirtelen bánni kezdte, hogy kikísérte a fiút. Hiszen neki is van apja, de jobban szereti, ha a tanár bácsija kiséri, mint az öreg lakatos. Most munkája sincs és a gyerekneveltetése amúgy is az ő nyakán szárad. — Ollyan szép kis keze vót, ollyan szép kis keze vót, rázta magát az asszony. — Nagyon kicsi keze vót, nagyon szép kis keze vót. Enni kért az édes, enni kért a kedves. A kis kezével kérte az ennivalót, de én mingyár leköttem a mejjemet, hogy elmaraggyon a tej. — És törülgette a könnyeit, a paposkezű ember segítségével. A fák fölött, egészen a közeli égen, hirtelen megvilágosodott. Színt nyertek a házak, színt nyertek a még levelükben didergő fák és az utasok egymásra néztek, mintha a nappalra ébredt arcukban keresnék az útitársat. Az utazó gyanakodva nézte a csendőröket, akik még mindig szótlanul jártak föl s alá, talán még a lépéseiket is számolgatták magukban, A diák szemére húzta a sapkáját és számolgatta a perceket, önmagán kivül más már nem érdekelte. Két piros macskaszemmel most előjött a kocsi is. A sofőr az ingét gombolta és már nem fütyürészett. A kalauz nagyhangon hivta az utasokat, akiket hívni sem kellett, mert ott vártak mind a sínek között. — Párkány, Újvár, Pozsony felé beszállni í Harmadik vágány!