Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Farkas István: Hajnal a határon

47 A tanár úr búcsúzni szeretett volna az emberektől. — Nohát, aztán csak, hát vigyázat í Vigyázat, mert ha együtt beszélnek, talán minden jóra fordúl t Csak vigyázzanak ! És nagy nekilendüléssel ment a fiúhoz. Az szinte meg is feledkezett róla. Értelmetlen csodálkozással nézett a mellette termett bácsi szemébe, mintha csak kérdezte volna : — Ki ez az ember? Miért zavar engem, amikor én most komáromi vizsgálóbíró vagyok. Nem, nem szabad eltörülni a római jogot, akármilyen szigorú is volt az itélet. A régebbi emberek több szívvel látták az embereket. — Vigyázz magadra, fiam, vigyázz magadra Lacikám ! — óvta a bácsi hangja és két csókot érzett az arcán. Jobbról is egyet, balról is egyet. A csókok fáztak, és a köd kajánúl telepedett a benedvesített fiatal arcra. A csendőrök a sarokba telepedtek, mintha minden utas együtt tartotta volna fenn számukra a helyet. Az asszony kinézett az ablakon és két szeme tágranyílt sóhajtás volt az Ipoly felé. Az ember lesütötte a tekintetét és a csizmáját nézegette. Most egy darabig azt sem kell megtalpalni, A jelzőlapát magasba emelkedett. A motorkocsi gyanúsan, álmosan szusszant egyet és nekilendült a hármas iránynak. Párkányt, Újvárt és Pozsonyt nyelte a nekiindúlásban. A tanár úr a zsebkendőjével integetett. A gyerek intett vissza és ő mégis úgy érezte, hogy a szépszavú, jósirású, magafeledt asszonynak integetett... Aztán elkapta a tekintetét és összehajtogatta a zsebkendőjét. A kocsi már eltűnt a kanyarulatnál. A ki-ki szinére festett határoszlopok most belekivánkoztak a szemébe. Kék, fehér, piros és zöld színek nevettek rá, az egyetlen kísérőre, aki lelkét boncolgatta,