Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Egri Viktor: Békesség

21 Később bejött a kamrába Illés felesége és leült a sarokban az ablak mellé. Ez volt a szokott helye. Eleinte, házasságuk első esztendejében borzadályát leküzdve, szorongó kíváncsiságból, de még inkább hálából, hogy Illés magához vette, bejárt hozzá a ravatalozóházba, aztán megszokta és nem érzett többé félelmet és undort sem. Szeretett ilyenkor elbeszélgetni vele, valami piaci pletykával kezdte, aztán a gyerekekről beszélt, majd csúzos, dagadt lábát fájlalta és valami furcsa kisértethistória elmesélésébe fogott, amelynek végét mindig elfelejtette. — Ötven koronát hagyott itt az asszony, — kezdte aznap. — Hát már elment? — Ivott egy teát, aztán elment. — Rokon nélkül jönni, asszonynak, bolondság volt. Itt sincs rokona ? — Kérdeztem, senkije sincs... Mondtam, hogy menjen a Szarvasba aludni. Odament. Reggel itt lesz. Hallgattak egy darabig. Az asszony ölberakott kézzel ült a sarokban és a kint szemező esőt nézte. — Látod, az ember vesződik a gyerekkel, odaadja a vérét, amig felneveli, aztán ez lesz belőle, — mondta munkaközben Illés. — Nem szabad panaszkodni, Illés, — szólt az aszszony. A két gyerekre gondolt. Dolgoznak, állásban van mind a kettő, Terka a szövetkezeti boltban, Géza a vasgyárban. A kenyerük biztos, egészségesek, jó gyerekek, Géza kicsit kóbor természetű, inkább az ő vére, Illés jobban szereti Terkáí, de hát ez mindig így van, az apák folyton torzsalkodnak a fiúkkal elfelejtik a fiatalságukat. — Nem szólt tegnap semmi újságot a főjegyző? — kérdezte nagysokára. Sohase emlegette máskép az ura bátyját, mint a „főjegyző", Illés ráhagyta. — Mit mondjon? — felelt Illés. Fölrémlett benne, hogy tegnap, amikor bátyja kijött a temetőbe, oly szorongatva nézte. Hátha pénzzavarban volt és kölcsönt