Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Tamás Mihály: Családirtás

161 A két gyerek a szék mellett állt és vidám várakozással nézte az apját. Elfelejtették, hogy még nem vacsoráztak. Játszani fognak. Az ember pedig leszállt, most már szilárd volt a lépte, mint a végzet dobbanása. Kötél volt az asztalfiában, ruhaszárító kötél, minden szombaton ezt kötötte fel a szoba két sarka között, arra aggatta a kimosott ruhát. Háromfelé vágta a kötelet, három erős hurkot kötött a három kötél végére. A két gyermek boldog volt, mert nem tudták, hogy mit fognak játszani. A gyermek és a boldog ember örül az ismeretlennek. A három kötelet felkötötte a három szegre. Jól ráhúzta, még meg is próbálta, hogy jól tartanak-e. Jól tartottak. Leszált a székről, leült a székre, megpihent. Sanyika az apjához bújt. Sürgette. — Kezdjük már. Zsuzsi megriadt. Asszony volt, inkább volt állat, riadtan húzódott el az apjától. A gyertya fényeset lobbant, szemben, a falon egy arcképet világított meg. Egy asszony arca volt. Az aszszony szeméből a fájdalmas értés könnye húlt. így látta ezt a férfi, mert megint könnyű volí a lépte, amikor felállt és dobbant, mint a végzet. — Kezdhetjük. — Mit játszunk apu? Az asztalfiából kendőt vett elő, kettőt. Az egyikbe a kenyeret szokta tenni, amikor volt kenyér. A másik valamikor a felesége keszkendője volt. — Szembekötősdit. Gyere Zsuzsi, hadd kössem be szemedet. Zsuzsi húzódott, de azért hagyta, hogy az apja a szemére kösse a kendőt. Jó erős gömre. A Sanyika szemét is bekötötte. A sanyika szemére a kenyeres kendő került, mert Zsuzsinak jutott az anyja keszkenője. Sanyika ugrándozott. ti