Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Tamás Mihály: Családirtás

162 — Jé, de jó lesz, ketten fogjuk aput keresni. Ketten hamar elfogjuk aput. Az ember meglökte a bekötött szemű kis fiút. Az ablak felé lökte. — Most már kereshetsz, fogj meg. Zsuzsi is elindúlt, két kezét maga elé tartva bugdácsolt. Az ember a gyertyát nézte, a gyertya gyorsan égett. Már alig égett. Ezután már gyorsan telt minden. A kislányt kapta el elsőnek, ölbe kapta a kis testet, felállt vele a székre. Erős voit a kötél, alig feszült meg a súly alatt, csak egy nyikkanás volt az egész. Sanyika az asztal túlsó felén tapogatózott. — Apu, ne tessék szaladni, nem tudom megfogni. Az apja nem hallotta, az apja nem hallott semmit. Csak a nyikkanást hallotta. — Apu ... Nem felelt neki senki. Körűibukdácsolta az asztalt, megállt az apja előtt, kinyújtott kezével elérte az apját. — Apu!... megvan!... apu a fogó. Lerántotta a kendőt a szeméről, hiszen most már az apja a fogó, neki kell a kendőt a szemére kötni. Kicsit káprázott a szeme, nem látra meg mingyárt azt amit láthatott. Aztán meglátta. Az elsikkasztott élet eggyé vált minden rémülete lett az arca. — Apu... jaj!... Az apja felriadt, utána nyújt, de Sanyika elszaladt, az asztal felé szaladt. Pici inai megfeszültek, ahogy szaladt. Megkerülték az asztalt, mire eltudta kapni az apja. Elkapta és az ölébe vette, mint Zsuzsit. De Sanyika rugdalózott. — Apu ... Sírni akart, de csak az első csepp könny jött ki a szeméből. A többi elkésett. Nagyott sóhajtott az ember, amikor készen lett. A nehezén túl van, most már le se kell szállnia a székről. A szék messzire gurúlt, amikor kirúgta maga alól.