Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Tamás Mihály: Családirtás

160 — Sanyika, kéne nekem három szeg, nekecí van mindened. Sanyika már szaladt is a díványhoz, kihúzott egy ládát, kotorászni kezdett benne. A lány az apjához ment. — Minek apunak a szeg? Az apjuk felnevetett hangosan, verejtékesen. — Játszani fogunk. A kislány hitetlen volt. — Vacsora előtt? Az apja ráhagyta. — Igen, vacsora előtt. Jobban fog esni a vacsora. Komoly volt az arca a lánynak. — Neked most is jól esne. Sanyika három kis szeget talált, szaladt vele az apjához. Tessék, apu, itt van. Három kicsi drótszeg volt a kicsi marokban. A nagy ember majdnem zuhanva ült le a székre. Sápadt volt, mint a temető holdvilága. A kis fiú meg értelmetlenül bámult az apjára. — Hát ilyen kell? A kislány már szaladt is a díványhoz. — Persze, hogy nem, biztosan nagyobb kell apunak. — Igen-igen, nagyobb .. erősebb. Megcsuklott a hangja, de a gyertyára nézett. A gyertya gyorsan égett. Az ajtóhoz ment, a széket az ajtó elé állította, felállt rá, most már keményen szólt rá a fiúra. Ad ide a kalapácsot! Sanyika nagy buzgalommal vette elő a kalapácsot a ládából. A ládában sok minden volt, szeg, sróf, üres gyufaskatulya. Kalapács is volt. Egy szeget, nagyot, erőset, a legerősebbet középre verte, a szemöldökfába. A másik kettőt két szélre, egyformára a középsőtől.