Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Szenes Piroska: Szerelmi történet

135 — No, — mondja — hát tehozzád már ilyen taknyos kölykök járnak és rontják a kerítésemet? — Te ... — mondom én elbámulva ily szörnyű gonoszságon — te utolsó ember, nem szégyenled magad ilyen szavakat ejteni ellenem ? Inkább azt restelnéd, hogy a szomszédból jönnek át segíteni nekem, elhagyott asszonynak, mikor az uram öccse a házban van. Hát akkor elhallgatott. Én meg, lelkemre mondom, őszintén háborogtam, hogy lehet mindig csak rosszat gondolni az emberekről ? Hogy lehet még csak gondolni is, hogy ilyen legényke akarjon valamit egy idős aszszonytól ? .. No nem láttam Jankót három napig. Akkor ebédután bekopog az ablakon, hogy — azt mondja : — Jöjjön ki, néne, fűrészeljünk, amit tudunk, míg otthon vagyok. Mert üvegezni szokott járni más vidékre. Én kendőt kötök, kimegyek. — Te Jankó, — mondom — megint a kerítésen ugrottál te át? — Igen — mondja nevetve. — Hát csak ne ugrálj te át a kerítésen, — mondom — hanem, ha segíteni akarsz nekem, kerülj a kapura. Még kirúgnád a kerítést, és a sógorom megharagudna. Aztán, ha elmégy, majd meghálálom a szívességedet valami jó útravalóval. — Aj, — mondta szégyenlősen — nem kell. Nem azért csinálom. No, így jött még vagy kétszer fűrészelni, alig maradt valami fám egészben. Én még azt gondoltam, tán a nagyocska lányom kedvéért olyan szíves hozzám a legényke, inert már tizenegy éves elmúlt a lányocskám és igen csinos, eszes lánka ; nem is szereti már a mi népviseletünket, szeretne polgári ruhában járni. De ha hívtam be a legénykét magunkhoz, nem jött. Hanem egyszer észreveszem, hogy engem néz alattomban. — Igyekszik megfogni a kezemet munka közben és ha ránézek, elpirul. Nevetnem kellett, ilyen csacsi legényke !