Wallentínyi Samu (összeáll.): Hegyvidéki bokréta. (a szlovenszkói és ruszinszkói magyar írók prózai antológiája) (Rimaszombat. Rábely Károly Könyvnyomdája, 1934)

Szenes Piroska: Szerelmi történet

136 — Tessék elhinni, hogy még restelkedtem is. — Mikor mégy megint útra, te Jankó? — kérdeztem tőle. — Hát már olyan nagyon kívánja, hogy elmenjek? — kérdezte ő. — Olyan nagyon terhére vagyok? — Nekem ? — nevettem én. — Mért lennél te nekem terhemre fiacskám? Éppen is, hogy nem. Nagyon derék szomszédgyerek vagy. Akkor megint elvörösödött, a szája szélét harapdálta és hát ilyen a nőszemély, azt be kell vallanom, hogy én örültem magamban a legényke hevülésének, csiklandozta a szívemet. — Én nem vagyok már gyerek — morogta a szemét lesütve. Én nevettem. — No jó, — mondottam — esztendőre vagy kettőre eljöhetsz hozzánk kérőnek a lányomhoz. — Maga szebb, mint a lánya — felelt ő bátran, és még a szeme is piros lett. Hát én ezí persze nem hittem, nevetlem : de mégis nagyon jól esett. Három év óta nem mondott nekem kérem senki egy kedves szót. És hogy egy ilyen legényke melegszik át értem, az még csak^ jobban esett. Nem volt abban semmi bűnös; azt hittem. Másnap este bejön a konyhába Jankó, köszön és hív ki az udvarra, hogy mondani akar valamit. Nekem eszemben volt a sógorom beszéde, megharagudtam. — Mért mennék én ki, no? — kérdeztem haragosan. Ha akarsz valamit, itt is megmondhatod! Arra megfordul és megy ki szó nélkül. Megbántam mindjárt, hogy rákiáltottam. — Mit akarsz hát, mondd? — Ha én velem így beszél, néne, akkor én nem kérek semmit — feleli és csak megy kifelé Nekem, mintha a szívemre ütöttek volna, mintha a magam gyerekének bánatát érezném. Utána mentem ; az udvaron már sötét volt.